Húsvét

 

 

A magyar néphagyományban a közbeeső vasárnapoknak nevük volt: a másodiké gulyásvasárnap, az ötödiké feketevasárnap, a hatodiké virágvasárnap.
Ez az utolsó vasárnap már a húsvéti ünnepsorozat része. A barkaszentelés a keresztény és a "pogány" szokások ötvözetét mutatja. A virágvasárnapot megelőző szombaton a gyerekek barkát szednek. A barkát virágvasárnap a templomban megszentelik. A szentelt barkának bajelhárító szerepe van.

 

A nagyhét napjainak szokásai a Bibliában leírtakat követik. Nagycsütörtökön, zöldcsütörtökön a Rómába ment harangokat a fiúk kereplőkkel helyettesítik. Az étrendbe e napon valamilyen zöldet, parajt, salátát iktatnak. A böjt régen hamvazószerdán kezdődött, mely onnan kapta nevét, hogy ekkor a templomban megszentelik az előző évi barka hamuját, megkenik vele a hívők homlokát, elhárítva a bajokat. Nagyböjt alatt sok helyen egy nap csak egyszer ettek, olajjal vagy vajjal főztek, zsírt, húst nem ettek, csak száraz növényi ételeket. Ma már nem ilyen szigorúak az egyház böjti előírásai, nem követelik meg a negyvennapos koplalást, a tilalom csak az utolsó hétre, nagypéntekre vonatkozik.
Az utolsó hét, nagyhét virágvasárnappal kezdődik, melynek napjai Jézus jeruzsálemi eseményeihez kapcsolódnak. E napon a bevonulás napján az emberek pálmaágakkal, hidegebb éghajlatú vidékeken barkás ágakkal mennek a templomba. Nagycsütörtökön az utolsó vacsora és a tanítványok lábának megmosása (a vendégszeretet jelképe) emlékére szokás volt, hogy Rómában a pápa 12 szerzetes lábát megmosta. (Királyok, nemesek is így cselekedtek sok országban e napon.) Nagycsütörtök estéjén a harangok elhallgatnak, a hagyomány szerint Rómába mennek. A harangok útjának célja, hogy lássák a pápát; de van, ahol azt tartották, hogy a tojások gyűjtése is, melyeket azután leszórnak a gyerekeknek, amikor visszatérnek.
Nagypéntek, Jézus kereszthalálának napja - gyászünnep.

Az emberek a helységek szélén lévő kálvária - dombokra vonulnak, s megállnak az egyes stációkat jelölő kápolnáknál, mintegy eljátszva Jézus keresztvitelének útját.
A templomokban az oltárokat letakarják, a harangok hallgatnak. Nagyszombat a feltámadás jegyében zajlik. Az esti körmenetek, a templomokban az új tűz gyújtása, mely Jézus és egyben a remény jelképe, azt adja hírül, hogy Jézus feltámadt, a megváltás közel van. Este "visszajönnek" a harangok is Rómából. Nagypénteken a víz mágikus ereje lép előtérbe. Ismert mondóka: "Nagypénteken mossa a holló a fiát, ez a világ kígyót, békát rám kiált." A rituális mosakodás jelenik meg a hajnali mosakodásban, melyet csak fiatal lányok végeztek, s mely bajelűző szereppel bírt. Friss folyóvíz kellett hozzá, s a következő mondóka: "Az én vizem folyjon el, az én szeplőm múljon el!" E naphoz jellegzetes ételek tartoztak - korpából készült savanyú leves, esetleg tojás. Van olyan vidék, ahol e napon kenyeret sütnek, melyet vagy megőriznek a következő nagypénzekig, vagy odaadják az első koldusnak. Sok helyen igen elterjedt a forró húsvéti kalács, melyet főleg az utcai árusoktól veszik. A nagypénteken sötét, dísztelen templomokat nagyszombat reggelére virágokkal, zöld ágakkal díszítik fel. Ez a nap a másik őselem, a tűz ünnepe. Este a templomban az új tüzet ünneplik, melyet csiholással élesztenek, s a Krisztust jelképező húsvéti gyertyát ezzel gyújtják meg. Sok helyen szokás ilyenkor új ruhát felvenni, vagy legalább kalapot, kesztyűt.

 

 

A feltámadás napja húsvétvasárnap. Sok országban szokás e napon a napfelkeltét egy magas hegy tetején várni. Ehhez több hiedelem kapcsolódik - egyik szerint a felkelő nap Krisztus feltámadásának bizonyítéka, a másik szerint aki jól figyel, megláthatja benne a Krisztust jelképező bárányt a zászlóval.
A húsvéti tojás ajándékozása sok országban e napon történik, nálunk a hétfői locsoláshoz tartozik.
A hagyományos sonkát már szombat este, a böjt lezárásával megkezdik. Vasárnap a sonka mellé tojást, tormát fogyasztanak. E nap ünnepi étele a bárány.
Húsvét másnapját magyarország egyes vidékein vízbevető hétfőnek is hívják, mert e nap a locsolás napja. A lányokat régen kivonszolták a kúthoz, s vödör vízzel leöntötték, vagy a patakhoz vitték, s megfürdették. A locsolás, az ősi termékenységvarázsló és megtisztuló rítusban gyökerezik. A víz tisztító ereje a kereszténységnél a kereszteléshez kapcsolódik. A mondai magyarázat szerint Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadást felfedező, ujjongó asszonyokat, így akarták elhallgattatni őket.
A locsolás ma is elterjedt szokás, igaz némikép szelídebb formában, hiszen gyakran csak kölnivízzel locsolnak a fiúk, férfiak. A húsvéti népszokások sorát egy fehérvasárnapi szokás zárja. A lányok komatálat készítenek, elküldik egymásnak. A kosárba, tálra húsvéti tojás, kalács, ital kerül. Ezzel a lányok örök barátságot kötnek, s ettől kezdve komának szólítják és magázzák egymást egész életükben.

Barta László

Barta László gasztronómiai előadásainak irodalmi forrásjegyzéke:

Draveczky Balázs: Történetek terített asztalokról és környékükről
Draveczky Balázs: Újabb történetek terített asztalokról és környékükről
Váncsa István szakácskönyve
Magyar Elek: Az ínyesmester nagy szakácskönyve
Kövi Pál: Erdélyi lakoma
Csemer Géza: Cigányok főztje
Láng György: Klasszikus magyar konyha

 

Húsvéti receptek, képeslapok, locsolóversek lentebb!

Az apróra vágott bárányhúst, forrásban lévő tárkonyecetes vízben leforrázzuk, lehűtjük, lecsepegtetjük.

 

 

A sonkacsontot sem kell kidobnunk, hisz azt is föl lehet használni. Kb. egy liter vízben föltesszük főzni a sonkacsontot, és 20 deka borjúhúst; 5 dkg zsíron megpirítunk kockára vágott 25 deka sonkát és 3 gerezd fokhagymát, és mindezeket a húshoz adjuk. A levest megszórjuk fűszerpaprikával, sót is teszünk bele ízlés szerint. Addig főzzük amíg a hús megpuhul. Négy fölmelegített cserépedény aljába beleütünk egy-egy tojást, ráteszünk egy-egy szelet kenyeret, s mindezekre merjük rá a levest.

A sonkalét szintén föl lehet használni levesnek. Fél deci olajon megpirítunk egy fej apróra vágott vöröshagymát, belerakjuk a kockára vágott, negyven deka krumplit, majd - rövid párolás után - egy evőkanálnyi lisztet szórunk rá, s fölengedjük a másfél liter sonkalével. Majoránnával, őrölt köménnyel, fokhagymával és karikára vágott zöldpaprikával ízesítjük, és a krumpli megpuhulásáig főzzük az ételt. Amikor tálaljuk, zöldpetrezselymet hintünk rá - adnak ötleteket a sonka és tartozékai húsvét utáni fölhasználására igazi hozzáértők.

Ha a sonka gyorspácolt, célszerű nem sokáig tartogatni, hanem mielőbb fölhasználni-elfogyasztani. Ezek a termékek eleve a húsvéti sonkafogyasztás fedezésére szolgálnak - mondja egy húsipari szakember.

 

Bátyi Zoltán: Húsvéti sonkamese (novella)

És mi kéne, ha lenne? – nevetett a hentes az öregemberre, miközben a vásárcsarnok zajában egymást kergették az illatok azzal a vidám, tömegelős mormogással, ami húsvét előtt egy héttel, szombatonként mindig körbetáncol a piacon.
– Sonka. Tudja, olyan megfőzni való – motyogta az öreg, de hangját széttaposta a hangzavar, amiből egy asszony fölháborodott kiabálása – „Na, de még ilyet, hogy ötven forint legyen egy tojás, na, ne mán!” – csapott fel, egészen a csarnok vasgerendákból összeszerelt plafonjáig.
– Hangosabban, tata! Hangosabban! Piac ez, nem könyvtár – vastagodott a hentes nevetése, miközben kövér arca kipirult, és az orrán kékülő erek is mintha kitágultak volna.
– Sonkát, főzni valót – erősödött az öregember hangja. – Szóval azt szeretnék, csak az a baj, hogy nem tudom, hogyan kell elkészíteni.
A hentes az egyre hosszabbodó sorra nézett, és nem kevés türelmetlenséget olvasott ki az öreg mögött ácsorgó asszonyok tekintetéből.
– Na, szép hölgyeim, elmondjuk az úrnak, hogyan készíthet finomságot az ünnepi asztalra? – nevetett tovább a hentes, és maga sem értette, hogy a hidegben miért csordul izzadtságcsepp a homlokáról.
– Mondja csak, mondja. Hadd tanuljunk mi is – érkezett egy hang a sorból, miközben három nő fej beletörődően bólintott, csak szemöldökük szaladt össze morcosan.
– Na, kérem szépen, akkor lássuk csak – emelt fel egy méretes sonkadarabot a hentes. – Ezt a csodásan megfüstölt sonkát (és ekkor a hentes a húst az orrához emelte, és úgy szuszogott, mint aki tudja, egy levegővétellel úgy megtöltheti a tüdejét a semmihez sem hasonlítható illattal, hogy egész teste felfúvódik, és már repül is a mennybe, ahol talán közvetlenül Szent Péter mellett kap helyet az asztalnál) szóval ezt a sonkát langyos vízben mossa le. Majd hideg vízben áztassa. Érdemes az áztatásra rászánni egy egész napot. Tudja, tata, nem lesz olyan sós a sonkája, ha az áztatóvizet menet közben kicseréli.
– Cseréli? Tényleg cserélni kell? – kerekedett az egyik asszony szeme. A többiek megvetően mérték végig, mint olyan tudatlant, akit be sem kellene engedni egy tisztességes magyar piacra.
– Cserélni bizony – tért vissza a földre Szent Péter mellől a hentes, de nevetését visszahozta a mennyekből.
– Ám ez még csak a kezdet, tata. Akkora fazékban tegye fel főni, hogy ellepje a sonkát a víz. A víz hideg legyen, majd lassan főzze, hogy megmaradjon minden íz, minden zamat.
– A főzővizet ízösítheti is. Egész borsot, néhogy daráltat, mög égy-két fej vöröshagymát, két-három gerezd fokhagymát, no mög babérlevelet is tögyön a főzővízbe – szólt közbe a kofa a szemközti sorból. – De ha igazán különlegeset akar, borókabogyóval vagy rozmaringgal is mögvadíthassa…
– Jolánkám, drága, engedjen már kibontakozni, mer' még bennem marad a sok tudomány – nevetett tovább a hentes, de ezen a nevetésen már érződött, sértettség csípte meg.
– Na, tehát! Annyi órán át főzze a sonkát, ahány kilós. Ez itt megvan vagy másfél, vagyis akkor mennyi időt kell rászánnia? – nézett az öregemberre a hetes, mit sem törődve már a kofa rég elhalt mondataival.
– Hááát, úgy másfelet. Jól mondom? – nézett körbe riadtan az öregember, az asszonyok meg úgy tapsoltak, mintha maga Aradszky László, a már az angyalokat szórakoztató slágergyáros énekelte volna nekik a felhők fölük, hogy nem csak a húszéveséké a világ.
– Telitalálat! – harsogta a hentes, és a nevetés már szinte ki sem fért a száján. – De azért mindenképp ellenőrizze hústűvel, eléggé megpuhult-e, mielőtt kiveszi a vízből.
– Ki né vögye mán mingyá’, csak úgy. A főzővízben hagyja kihűlni! Úgy az igazi. Ha csontos a sonka, csonttal égyütt főzze mög. Ha mög kötözött sonkát főz, akkó a hálót csak kihűlés után vágja lé – kiabált át az egyre nagyobb tömeg fölött a kofa. Mert azt már csak nem hagyhatta, hogy egy siheder hentes, aki tán még negyven húsvétot sem élt meg, no, egy ilyen parancsolgasson neki.
A hentes már dördült volna, mint egy csata indítását jelző ágyú, de az öreg hangja megállította.
– Hústű? De hát az micsoda?
Na, jól elvagyunk! – tolta hátra a fején a sapkát a hentes.
– Mondja már meg öregapán, miért nem bízza a feleségére ezt a sonkaprojektet? Hát maga még egy lábos vizet se tud feltenni a gázra, ha jól látom.
– Mert meghalt. Karácsonykor még úgy volt, nem áttétes a rákja, de március első napjára mégis felfalta a kór. A kezeim között aludt el – motyogta az öregember, és szégyenlősen törölte le arcáról a ráncai felé csorduló könnycseppeket.
– Meghalt? – zuhant az asszonyok döbbent sóhaja a csarnok betonjára.
– Meghalt. Így aztán… Szóval ne haragudjon, de azt hiszem, nem is tudnék mit kezdeni ekkora sonkával – bámulta a cipője orrát az öregember.
– Hát majd a gyerekek...– tartotta maga elé a húsdarabot a hentes, aki maga sem tudta, nyálát nyeli-e vissza, vagy a sírását.
– Autóbaleset. Egy fiam volt, már öt éve nem tudom, szenvedett-e, amikor a fának csapódott – emelte fel a tenyerét az öregember, és széttárt ujjaival jelezte, itt most nem ütnek nyélbe üzletet. Már éppen száját nyitotta, hogy ezt szóval is megerősítse, amikor a hentes zsírpapírba csomagolta a sonkadarabot, a papírral óvott húst egy nejlonszatyorba tette, azt magyarázva, „kell ez is, nehogy összezsírozza a ruháját, tata”.
– Köll bizony. A szatyor köll. Mi másba tönné a hagymákat, mög eztet a kis zőccségöt, ha még szatyra sé lönne – kopogtatta az öregember vállát a kofa, és már dugta is a portékáját a sonka mellé.
– Aztán a babérlevelet e' né felejcse...– figyelmeztetett a kofa, és ki tudja honnan, de úgy két kilónyi krumplit is elővarázsolt a köténye mögül.
– De hát én ezt nem is kértem. Meg aztán talán ki sem tudnám fizetni. Mert hogy a sonka mégiscsak jó lenne, de hát az elég drága – szipogott az öregember, miközben egyik lábáról a másikra állt. Szétnyűtt cipője alatt meg úgy ropogott a beton, hogy meg sem hallotta a kofa hangját – „Na, alönne még a szép, ha pénzt fogadnék el magátú ezé a néhány hitványságé...”
– Drága? Mi ebben a drága? Hiszen már ideadta az árát, nem emlékszik? Akkor nem drágállotta... – harsogott a hentes, és kezitcsókolommal köszöntötte a következő vevőt. Fiatalasszony indult a pulthoz, majd intett: csak egy pillanat, és két festett tojást csúsztatott az öregember kabátzsebébe.
– Aztán össze ne törje… – simogatta meg az öregember fejét.
Az öregemberét, akinek arcáról akkorra eltűntek a ráncok, és még a cipője is úgy fénylett, mintha egy órája hozta volna ki a cipőszalonból.