termesztett zöldség, levélzöldség, káposztaféle.
A Mohácsi áttelelő kelkáposzta (Brassica oleracea convar. sabauda) kissé hólyagos levélzetű, finom megjelenésű, kékeszöld levelű. Tompán kúpos fejformájú, középnagy, alacsony torzsájú, kevés borítólevéllel. Átlagtömege 0,35-0,70 kg, átmérője 21-25 cm. Jó hidegtűrő képességénél fogva áttelelő, ami különleges tulajdonságnak számít.
Nagynevű tájfajta, amely a paraszti pozitív szelekciók eredményeként több évszázad alatt alakult ki. Rögzültek pozitív tulajdonságai, mint pl. a viszonylagos fagytűrés, ami jelentősen hozzájárult dél-magyarországi elterjedéséhez. A kontinentális időjárás ellenére a telek itt viszonylag enyhék, és ezeket a nem túl alacsony hőmérsékleteket a növény jól bírja. Mohács és környéke annak a mediterrán beszögellésnek a központja, ahol a napsütéses meleg órák száma a legnagyobb Magyarországon. Így Mohács környékén termesztették intenzíven, ahol a mély fekvésű területek, a magas talajvízszint és az egykori árterületek termékeny talajai kiválóan megfeleltek a mohácsi káposzta termesztésének. Fényes Elek említette Mohács határáról: "nagy s mindennel megáldott". Az itteni káposztatermesztést a dunai hajókkal történő kereskedelem is nagymértékben éltette, délre Belgrádig, északra pedig a pesti vásárokra is fuvaroztak hajón káposztát. Fényes Elek szerint évenként 300 hajó rakodott be a XIX. század közepén a magyar, német és szerb lakosú Mohács kikötőjében. Hetipiacokat kedden és pénteken tartottak Pesten. Az 1828-ban már 227118 főt számláló Pest komoly felvásárlója volt a közelebbi és távolabbi élelmiszereknek, kerti terményeknek. Pesten négy országos vásár volt a középkortól, amit 1694-ben I. Lipót megerősített. A XIX. század második felétől rendszeresen kofahajók indultak Mohácsról északi irányba, hogy friss termékekkel lássák el a várost. 1873-ban, a városegyesítés és a fővárossá válás idejében, a Kereskedelmi és Iparkamara összeírása szerint Budapesten 139 zöldségkereskedő dolgozott, többségük nő, a káposztakereskedők száma ekkor 15 fő, és még 8 nőt tüntettek fel. Ők voltak azok, akik a Mohácsról érkező hajókról felvásárolták a kelkáposztákat, és viszonteladóként a városi lakosságnak továbbadták.
A kelkáposzta speciális termesztése Mohács környékén napjainkig fennmaradt. A második világháború után az állami és a szövetkezeti szektorban termesztett kelkáposztáknál is felhasználták a paraszti hagyományokat és tapasztalatokat. A XX. század utolsó évtizedében végbement privatizáció után létrejött családi gazdaságok is ennek a tudásnak a birtokában működnek.
Főzeléknek, levesbe főzve, rakott kelkáposztaként fogyasztották és fogyasztják.
A több évszázados termesztés során kialakult technológia elsősorban a jó terület kiválasztásában, a palántanevelésben és az időben történő kiültetésben mutatkozott meg. A mohácsi gazdák ügyeltek arra, hogy a palánták ne legyenek túl fejlettek a kiültetéskor, mert a nagyon fejlett palántákból a növények tavasszal fejesedés nélkül magszárba mehettek. Közepes teleket is kibír szeptember 15-20. közötti kiültetéssel. Áttelelés után tavasszal, már áprilistól lehetett primőrként értékesíteni, mert a növények tavasszal nagyon korán fejlődésnek indultak, ahogy a felmelegedés, a tavaszi idő lehetővé tette. A szeptember végi, október eleji palántázással a palánták még a fagyok beállta előtt megerősödtek. Tenyészterület: 35 x 35 cm.
A kelkáposzta termésátlaga 25-35 tonna/hektár. A termelők száma több száz, a termelés és az értékesítés a kora nyári időszakra esik Dél-Magyarországon, elsősorban Mohács környékén.
Államilag elismert és minősített fajta, amit az egykori nagyhírű tájfajta alapján a Zöldség-nemesítési Kutató Intézet budatétényi állomása 1966-ban jelentett be. Szaporítóanyagként az 1999. évi törvény is elismeri, engedélyezi termesztését.
