Magyar szürke szarvasmarha
(primitív, igás, tejelő, uradalmi, szürke színű, jellegzetesen mindkét nemben hosszú szarvat viselő állat)
Címkék: magyar marha, szürkemarha
Dél-Alföld
A magyar szürke szarvasmarha egyedeinek súlya teheneknél 500-550 kg, bikáknál 700- 900 kg. Marmagassága 140-160 cm. Színe az ezüstszürkétől a sötét daruszínűig terjedő árnyalatokban fordul elő. A bika színe változatosabb. A törzs elülső része általában sötétebb. A bikák okulája hozzátartozik a fajtajelleghez. A fedőszőr nyáron rövid, télen hosszú és tömött. A bőr jól pigmentált, palaszürke színű. A természetes testnyílások környéke sötétszürke, a combok között, a herén, a tőgyön és a fülben a bőr rózsaszín. A hereborék alsó harmada mindig fekete.
A száj közvetlen szegélye világos lehet (rigószáj), az orr mindig fekete. A szájpadlás pigmentáltsága változó, kívánatos a palaszürke szín. A borjak színe a kortól függően változik, születéskor pirók színűek (sötét, világos és ennek átmenetei), később szürkülni kezdenek, majd 4-6 hónapos korukban teljesen szürkévé változnak. A homlok és a váll környékén rőt színű szőr előfordulhat. A szarv töve piszkos fehér, a közepe fehér, a szarvhegy - változóan lehúzódva - fekete. A szarv teljes kialakulása kb. négyéves korra várható. A szarv sokféle lehet, keresztmetszete mindig kör. Izomzata szívós, de nem nagy tömegű. Testarányára az erőteljesebb elülső és a gyengébb hátulsó rész a jellemző. A nyak hosszú, izomszegény, a járomél erős. A lebernyeg (különösen a bikákon) fejlett. A váll és a mar feszes, erős, izmos. A hát izomzata szívós, de kis tömegű, a kiemelkedő farbúb miatt alacsonynak tűnik. Az ágyék gyengén izmolt. A far többnyire egyenes, elég hosszú, hátrafelé keskenyedő, felső vonala ritkán tetszetős (cifra far). A farok hosszú, csánk alá érő, fekete farokbojttal. A has terjedelmes. A mellkas nem elég dongás, de mély és hosszú. A tőgy kis terjedelmű, erősen szőrözött, ún. gulyatőgy. A lábvégek szaruanyaga rendkívül ellenálló, mindig sötétszürke. A szabálytalan lábállás elég gyakori, különösen hátul (kardosság, gacsosság).
A magyar gazdaságnak a késő középkor óta a legjelentősebb exportcikke - a húskivitelen belül - a szürke magyar marha volt, amelyet saját lábán hajtottak ki Dél- és Nyugat-Európa vásáraira.
A szürke magyar marhafajta eredete a történelem ködébe vész, egyesek már a honfoglaló magyarok ősi fajtájának vélték, azonban a történeti, néprajzi, archeozoológiai vizsgálatok bebizonyították, hogy a szürke magyar marhával csak a XV-XVI. századtól lehet számolni, ekkor tűnik fel az első történeti említése is. A XIV-XV. század előtt, amikor már megindult Magyarországon a tudatos állattenyésztés, egy kisebb testű, rövid fejű, rövid szarvcsapú (Bos europaeus brachycelos Adametz) fajta volt ismert, bár a régészeti csontanyag vizsgálata szerint megjelent egy ettől eltérő, nagyobb testű és csontozatú fajta is (Bos primigenius frontosus).
A korabeli Magyarországon a marhahúsfogyasztás vezetett az elfogyasztott húsféleségek között. Részben ennek is köszönhető, hogy a középkort megélő ősi vadmarhák közül a XVI. század elején az őstulok, a XIX. század első évtizedeiben pedig a bölény pusztult ki. A kora középkori törpemarha és az őstulok keresztezéséből, az archeozoológiai kutatások szerint, létrejöhetett a szürke magyar marha. A XI. század végétől következhetett be az őstulok betörése és domesztikációja a magyar királyság területén.
Az első hiteles és áttekinthető képet Herberstein Zsigmond, I. Ferdinánd király diplomatája adta meg a három részre szakadó Magyarország állattenyésztéséről. Említette, hogy nagy számban hajtottak már akkor marhákat Morvaországba, Ausztriába, Velencébe, Stájerországba, majd Augsburgba, Regensburgba, Ulmba, Münchenbe, Strassburgba. Mint írta: "...megfigyeltem, hogy egyedül a Bécs felé vezető úton át nyolcvanezer marhát tereltek német földre..."
A magyar marhák legnagyobb piaca Nyugat- és Délnyugat-Európa volt. 1404-ben már hajtattak német kereskedők Budáról Nürnbergbe marhát. Ennek a jelentős húsexportnak az emlékét hirdette a nürnbergi vágóhídon a Fleischhaus oromfalát díszítő, a magyar szürkemarháról készített monumentális szobor. Az állatkereskedelembe a magyar főurak is beszálltak, óriási nyereségre téve szert. Az előretörő törökök ezt a nagymértékű állami szintű marhakereskedelmet zilálták szét, ezért írta Bécs városa I. Ferdinándnak: "Ha Bécs városa elesik a magyar szarvasmarha-kereskedelemtől, éppen olyan jelentéktelen városkává süllyed, mint a többi határszéli város..."
A XVI-XVIII. századi háborús időszak a tenyésztésnek ugyan nem kedvezett, de az állatokat nagy számban keresték a hadsereg élelmezésére. Ebben az időszakban Magyarországon a marha jelentette a legjobb tőkebefektetést, a főúri családok is marhacsordákba fektették vagyonuk nagy részét. Az a kedveskedő megszólítás, hogy drága barmom, jószágom is erre vezethető vissza, nem véletlen, hogy Balassi Bálint, a nagy magyar reneszánsz költő és a női nem kedvelője is így szólítgatta megbecsült kedvesét.
A félig vad, extenzív körülmények között, istálló és takarmány nélkül, a szabad ég alatt legeltetett állatok jól viselték az időjárási nehézségeket, változásokat. Ellenálló, edzett vérvonalak alakultak ki, a természetes tartási-tenyésztési körülmények között. Európa kedvelt húsmarhái lettek a Magyarországról kihajtott, edzett marhák, melyeket a hajtók, a szabad pusztai élethez szokott vad pásztorok, a katonáskodással is foglalkozó hajdúk, rideg gulyások kísértek a tőzsérek, a gazdag polgári rendű kereskedők megrendelésére. A hosszú hajtóút viszontagságai és a nagy értékű állatok őrzése miatt az állatokat kísérők fegyverrel felszerelkeztek, hogy az útszéli martalócoktól, esetleg katonaságtól és a portyázó töröktől is megvédhessék a csordát. A XVII. századtól, amikor a marhahajtás átmenetileg csökkent, ezekből a kísérőkből jól bevált, semmitől sem félő katonák lettek. Nem véletlen, hogy III. Károly és VI. Károly spanyol trónöröklési harcainak idején, 1710 körül a spanyol királyi testőrséget is hajdúkból szervezték meg. A történetileg kialakult marhahajtó utak mentén delelő- és itatóhelyek voltak, ahol az állatokat pihentették. Ezek általában fizetett helyek, állomások voltak, ahol erőt gyűjthettek az elhajtott állatok. Egy magyar népdal is megörökítette a nyugat felé hajtás pihenőhelyeit Győr közelében: "Szélről legeljetek, fának ne menjetek, / mert ha fának nekimentek, fejeteket beveritek / Szili kút, Szanyi kút, szentandrási sobrikút" - vagyis az itatókutak helyét adta meg a népdal.
A levegőn friss füvet fogyasztó szarvasmarha húsa erős rostozatú, markáns ízű, a sertéshez viszonyítva alacsony zsírtartalmú volt. A borjúhús finom rostjai könnyen emészthetőek, zsírtartalma 4,5 g százalék körüli volt a pusztákon tartott állatoknál. A nyárson sült ökör mind a királyi, mind a köznapi népi étkezések, katonai táborok leggyakoribb húsételévé vált. Bebek György szakácsa, Mihály mester így mesélte el Pirinyi Gábor menyegzőjéről az ökörsütést, a XVII. században: "...sütött vala egy ökröt, azmely ökörbe csinált vala egy öreg kövér juhot, az kövér juhban egy gyermekded borjút, az borjúban egy kövér kappant. Mikor immár az ökör megsült, az kappant kivötte, a meglátta ha megsült, tehát az ökör is megsült."
1842. június 3-án a Magyar Gazdasági Egyesület állattenyésztési szakosztálya már megállapította, hogy a szürke magyar marhát fel kell váltani. A célt is megszabta: ".sajnos kénytelen a szakosztály megvallani, hogy a marha Hazánkban nemcsak minőségre aljasodott, hanem számra is csökkent. hogy hazai általános viszonyaink változásával. a marhafajnak is kell változnia, s a sudár magas termetű és csontos állatok nyomába könnyen húsosodó és bőven tejelő marhának kell lépni." (Bocsor, 1960. 43.) A szürke magyar marha a XIX. század második felében, az uradalmi tejtermelés növekedése és a nyugat-európai intenzív tartású marhafajták behozatala miatt fokozatosan kezdett háttérbe szorulni. Jól mutatják ezt a XIX. század végi kiállítások és vásárok is. Az 1896. évi ezredévi kiállításon a magyar szürke 36,3%25-a, a magyar erdélyi szürke pedig 5,9%25-a volt a bemutatott állatmennyiségnek. A kiállított szarvasmarhák közül a legalacsonyabb tejtermelési értéket adta: a magyar alföldi szürke 6-800, a magyar erdélyi szürke pedig 1100-1200 litert, amikor a szimentáli 2478, a bonyhádi tájfajta pedig 2254 litert.
A XX. század első harmadára befejeződött a fajtaváltás. Ma már csak a nagyobb pusztákon (Hortobágy, Kiskunság, Kisoroszi stb.) fajtafenntartás, géntartalék céljából tenyésztik. Napjainkban reneszánszát éli az egészséges termékek készítése, és így a szürke magyar marha tenyésztése ismét reflektorfénybe került.
A génmegőrzésen túl húsát a különleges, jellegzetesen magyar termékek, mint pl. a szalámi gyártásához használják, valamint a bébiételekhez is ezt adják.
A magyar szürke szarvasmarha tenyésztése, tartása, takarmányozása, hizlalása a fajta biológiai adottságaiból adódóan speciálisnak mondható. A fajta alapvetően közepesen későn érő, így a tenyésztésbevétel 21/2-3 éves korban történik. A fedeztetés mindig természetszerű, tehát a bikahasználat - előírt módon - kötelező, mesterséges termékenyítés csak külön engedéllyel lehetséges. Egy bikára 30-40 tehenet lehet beosztani. A hagyományos fedeztetési időszak április 1-jétől június 30-áig tart. A fajta tulajdonsága a jó termékenyülő képesség, a jó vemhesülés és a segítség nélküli ellés. A borjúnevelő képesség egészen kiváló. A választási időszak október-november. A választási súly átlagban 200-220 kg.
A tartásmód és a takarmányozás a legelésre alapozott, kiegészítő takarmányozást csak a felkészítési időszakban - fedeztetés előtt - és főleg a bikáknál alkalmaznak abrakkiegészítés formájában. A téli ellátás széna és egyéb melléktermékek (pl. kukoricaszár) etetésével történik. A húselőállítás klasszikus módja a tinóztatás. Ez a választás utáni herélést követően két éven át - harmadfüves korban - legeltetve, a harmadik év őszén értékesíthető végterméket ad, viszonylag nagy tömegű hússal.
A jelenlegi tehénlétszám 3000. A várható választott szaporulatból a vágóállatként értékesíthető borjú mintegy 1300-1500 egyed, ennek áruként való megjelenése a választást követően október, november. Ez az árumennyiség az ország területén szórtan elhelyezkedő tenyészetekből kerül ki. A tenyészüsző-eladások a késő őszi, illetve a kora tavaszi időszakra tehetők. A tenyészbikák értékesítése - minősítés után - a novemberi bikavásárokon történik.
A fajtafenntartó az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet, elismert tenyésztő szervezet a Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesülete, amelynek taglétszáma 72. A tagok száma és ezzel párhuzamosan a tehenek létszáma évről évre növekvő tendenciát mutat.
