Magyar kecske
(a szarvasmarhafélék juh-alkatúak alcsaládjába tartozó állat)
Cimkék: magyar parlagi
Alföldi, dombvidéki, jászsági; megjelenésben: rövid szőrű, "gatyás", "fürtös", szarvalt vagy szarv nélküli, szarvatlan
Jász-Nagykun-Szolnok megye, az észak-alföldi peremvidék
Egyéb magyarországi előfordulás: Dél-Alföld - Bács-Kiskun megye, Békés megye
A magyar kecske bakja 60-85 kg súlyú és 70-85 cm marmagasságú, az anya 40-60 kg és 60-75 cm marmagasságú. Földrajzi helyzete szerint kétféle testnagyság alakult ki, a magasabb és csontosabb, hosszabb testű alföldi, valamint a kisebb hegyvidéki. Az állat jellemzően fehér szőrű, de fekete, vörös és foltos színekben is előfordul. A szarvalt állat 30-60 cm hosszú, hátraívelő vagy oldalt forduló szarvat visel. Az arcvonala egyenes vagy kissé domború. Az áll alatt esetenként függelék, ún. csengettyű található. A fülek felállók, előremutatók. A nyak középhosszú, a fej felé elkeskenyedő. A mellkas mély, tág. A tőgy jól fejlett, ún. hasi tőgy. Az állat szaporasága közepes, edzettsége nagyon jó. Tejtermelése 1-6 l/nap, mely nagyrészt márciustól novemberig tart. A tej zsírtartalma magas, 3,8-4,2%25.
A magyarság a kecskét honfoglalása során (IX. század) hozhatta magával a Kárpát-medencébe, ahol azonban az állat már a korábbi kultúrák időszakában is honos volt. (A régészeti állat-csontanyagban nem választhatók külön a juh- és a kecskemaradványok.)
A kecske szavunk török eredetű, és - személynévi összetételben - először 1256-ban bukkan fel írott forrásokban: nogkechkes, "Nagykecskés" formában. 1395-ből származik állat egyedeként való említése: "capra: kegke" formában. (TESZ II. 1970. 420.) A feudalizmus első századaiban a juh és a szarvasmarha egyre inkább átvette a kecske helyét, de a kecsketartás konzerválódott Magyarország peremén, az erdős hegykeret területén. Az erdei legelőket hasznosító vándorpásztorok állományában a kecske együtt élt a juhokkal, együtt hasznosították a két háziállat tejét is. Ezeken a területeken a kecske adóköteles volt: a vlach-jogú pásztorok minden huszadik vagy ötvenedik állatot a földesúrnak adták. A XVII. századtól szigorodó erdővédő szabályok, később törvények egyre inkább tiltották a nagy kárt okozó kecskék erdei legeltetését, így az állomány a peremterületeken egyre inkább visszaszorult. Egészen a XX. századig megőrizte azonban tartásmódjának extenzív jellegét: a termesztett takarmányból ritkán kapott, ha az időjárás engedte, akár egész évben legeltették. Éppen az adta gazdasági értékét, hogy az igénytelen tartásmód mellett számottevő hasznot biztosított. A hegyvidéki területeken többirányú volt az állat hasznosítása.
A hegyvidéki állattartáshoz képest egészen más utat járt be a kecske a sík vidéken: évszázadokon át csak a szegényebbek tartották - a magyar nyelv a kecskét a szegény ember teheneként említi. Általában együtt legeltették a település közös szarvasmarha csordájával. Tartása azonban mindig szekunder jelentőségű volt, fontosságát a XX. század krízisei, főleg háborús évei erősítették fel, amikor az igénytelen kecske képes volt fedezni egy-egy család tejellátását.
A kecske gazdasági jelentősége a mezőgazdaság színvonalának emelkedésével folyamatosan csökkent. Az 1970-es évektől vannak lokális tenyésztői törekvések az intenzív kecskenevelésre.
A kecske tejét és a belőle készült tejtermékeket széles körben fogyasztják. A fiatal állatok húsa igen ízletes, zsírszegény. Az állat bőréből cipőt, kesztyűt, szőréből szőttest, ecsetet, nemezt készítenek.
A magyar kecske főleg szabad tartásra alkalmas. Az intenzív tartást nem bírja és rossz a nyájtűrő képessége is, ezért kevés, csupán 60-100 egyed tartható egy nyájban. Kutyával nem őrizhető.
Az állat mindenevő, de nem igénytelen, szereti önmaga megválasztani táplálékát. Takarmányhasznosítása nagyon jó.
A Juh Terméktanács és a Kecskeszövetség adatai alapján 18-30 ezer tejelő kecske, 650-700 fő regisztrált tenyésztő van az országban. Ez 3-6 millió liter tejet jelent.
A tenyésztőket négy egyesület fogja össze.
A termelők egy része szövetkezetekbe tömörül.
