Horváth Dezső

A XVII. század étkezési szokásainak egyik legfontosabb változása az volt, hogy már nem egy tálból, hanem tányérból ettek az asztalnál ülők. A leveses tányér a Ramboulilett szalon találmánya, de a leveses merőkanalat, melyet Montaurier herceg "talált ki", csak a XVIII. század végén kezdik el általánosan használni. Sokáig a pohár sem szerepelt a terített asztalon, azokat a pohárszéken tartották és a pohárnok megtöltve vitte az asztalhoz. A XVII. századig még külön poharat sem használtak mindenhol, megelégedtek egy pohárra. Ebből az időből származó illemszabály szerint: "Mielőtt a közös pohárból innál, a pohár szélét az abrosszal törüld meg, de nem ár, ha előbb a szádat is megtörlöd. A poharat csak három újjal fogd, igyad ki egy hajtásra egészen, ne hagyj benne másnak". Ha nők ittak a közös pohárból, akkor egy szolga mindig egy kis tálat tartott az ajkuk alá, nehogy a bor a drága ruhára csepegjen. Csak 1760 körül vált általános szokássá, hogy a boros kancsó, üveg és pohár az asztalra kerüljön, s hogy maga a vendég töltsön. A kultúrtörténeti elírások szerint XV. Lajos francia király volt az első, aki magának töltött, de a rossz nyelvek szerint erre szükséges is volt, mert mohón és sokat ivott. Mint már említettük, a főúri udvarban az étteleket fedett edényekben hordták fel az asztalra, úgy, hogy egyszerre mindig egy fogást hoztak fel a konyhából. Volt egy időszak, amikor a fazekakat lezárták, aminek mulatságos története van. A szolgaszemélyzet erősen "diétás" ellátásban részesült, sokszor éheztek és azért, hogy éhen ne maradjanak, a konyhából az ebédlőig tartó útjukon a fazekakat megdézsmálták, sőt néha a húsételeket egészben kilopták. Egy spanyol udvari leírás szerint ünnepi lakomákon gyakran előfordult, hogy üres fazekak kerültek az asztalra. Ennek megakadályozására a fazekakra zárat csináltattak, az egyik kulcs a konyhamesternél volt, aki a fazekat lezárta, a másik a ház uránál, aki azután a behozott fazekat kinyitotta. A magyarok étkezési idejének megválasztásában a szokások koronként eltérőek voltak. A XVI. század végéig, amikor még korán keltek, az ebéd már délelőtt tíz órakor volt, a vacsora esete hatkor. A XVIII. században, különösen a vége felé az ebéd ideje déli tizenkét óra, a vacsoráé este hét óra. Egyébként pedig a görög bölcs tanácsát követték: "A szegény ember egyék mikor ehetik, a gazdag mikor ehetnék!"
Ha már a XVIII. század végén járunk egy korabeli illemtankönyv segítségével felidézzük a nagypolgári családok vendégfogadásának akkori szabályait: "A levesnél a kiszedőné, akkor leginkább ha számos vendégek vannak, a' tányérokat a' környülhordásra az inasoknak általadja, és ezt már előbb megtaníttya, hogy mellyik vendégnek szolgáljon először. Ugyan azt kell érteni a' főzelékekről, tésztás ételekről is, mert az egész tálakat nem volna alkalmasabb körül hordani a' mi ugyan, ha az udvarló inas a' táblánál nem igen szokott szolgálni, a' Dámák ruhájának néha igen veszedelmes. A' hus ételeket a' mellyek szétt kontzoltatnak, és közönségessen mind azok mellyeket darabokra vagy lapokra metélve tányérokra lehet rakni, két tányérra kell rendessen elegyengetni, és azután egyik jobbru a' másik balrul kézről kézre hadd mennjen. A' ritkaságokat, a' mellyekből kevés van, úgy kell elosztani, hogy mindeggyik vendég legalább valami keveset kapjon belőle, ha akar. A' mi az ételeket illeti, jól mg kell gondolni, hogy nem a' sokféle ételeknek nagy számából áll a jó ebéd, hanem A' jó íz és az alkalmatos öszre állításokból azoknak. Hasonlómódon vissza kell tartani a' különféle boroknak sokaságával. A' táblára könnyebb italu borokat kell tenni, de mindegyik a' magas nemében olly jó legyen á' mint tsak lehet kapni."

Horváth Dezső