TERMESZTETT, GYŰJTÖGETETT ÉS FELDOLGOZOTT GYÜMÖLCSÖK
SZENTENDREI KÖSZMÉTE
pöszméte, egres, büszke, piszke stb.
A termőtájban a köszméte (Ribes Grossularia L.) fajtájának egy sajátos változata alakult ki, amely a szárazságot jobban tűri és kevésbé fogékony a lisztharmat-fertőzésre. Gyümölcse éretten is fehér, közepes nagyságú, gömbölyű. Átlagos tömege 3-4 g, hosszúsága 19 mm, szélessége 17 mm körüli. Héja vékony, fényes, kemény, áttetsző. C-vitamin-, sav- és pektintartalma átlagos, cukortartalma magas, ezért éretten frissen fogyasztható, ízletes gyümölcs. A tájban kialakult populációból emelték ki a Szentendrei fehér néven elismert és 1972-ben minősített fajtát.
A köszméte népszerűsége a XIX. században nőtt meg Magyarországon, Szentendre és Gyöngyös környékén, főként a filoxéra által elpusztított szőlők helyén. A szentendrei köszméte eredete pontosan nem ismert. A XIX- XX. század fordulóján - vélhetően német közvetítéssel - került Magyarországra, és a névadó termőtáj uralkodó fajtájává vált. Más hagyomány szerint a szentendrei köszmétekultúrát a Gyöngyösről hozott tövek alapozták meg. Az 1920-30-as években még - színükről elnevezve - a Sárga, Fehér, Vörös, Korai rózsa és Kései rózsa fajtákat termesztették, de egyre nagyobb népszerűségre tett szert a Gyöngyösi piros és zöldes termésű. A konzervgyáraknak eladott kisebb szemű zöld mellett igazi csemege volt az idény végére beérett, piros bogyójú gyöngyösi köszméte, amit nagyméretű, fonott, piszkés kosarakban vittek piacra. A századforduló első évtizedében 10-20 kg gyümölcsöt is szedtek egy bokorról. (Korponay, 1960.) Ezen a vidéken budapesti vagy főváros környéki lakosoknak voltak kisebb kertjei, akik őszibarackot termesztettek, a helybeli lakosság azonban a málnát és a bogyósgyümölcsöket, köztük a köszmétét részesítette előnyben. Ebben az időszakban a Dunakanyarban sajátos bogyós termőtáj alakult ki, és az 1900-1910-es évekre a pilisi (szentendrei) hegyes vidék a köszméte termesztésében Közép-Magyarország legfontosabb termőtája lett. Ebben az időben "piszkebörze" működött a szentendrei piacon, ahol a termést általában jól el lehetett adni. A gyümölcsöt gyakran vásárolták fel külföldiek, akik a Dunán Ausztriába és más nyugati államokba szállították. Ekkor az 1500 kat. h. nagyságú szentendrei határ jelentős része csak köszmétét termett. (Korponay, 1960.) 1930 körül még 300-320 kat. h. területen foglalkoztak köszmétével, amit főleg a Duna menti városokban adtak el. Bár az 1950-es évekre a termesztése 60-80 kat. h.-ra szorult vissza, gazdasági jelentőségét részben máig megőrizte. Szentendrén a köszméte jelentőségét az utcanevek is őrzik: Egres utca, Piszke köz.
Az 1920-30-as évektől, a cukor szélesebb körű elterjedése óta szívesen befőzik, amit télen hasonlóan használnak fel az ételekhez, mint a nyers gyümölcsöt. (Egyéb felhasználását lásd: Hajdúsági köszméte.)
Szentendrén a köszmétét bokor alakban nevelték. A sima vesszők meggyökereztetésével és a gyökeres vesszők kiültetésével egyszerűen és gyorsan szaporították. A viszonylag hűvösebb környezetben, a középkötött vagy kötöttebb, tápanyagokban gazdag talajokon az 1-2 m2 nagyságú tenyészterületre ültetett növények jól fejlődtek, bő termést hoztak.
A Szentendrei fehér erős növekedésű, mereven felálló, bokorművelésre kifejezetten alkalmas. Levelei sötétzöldek, vastagok, kifejlett állapotban ellenáll az amerikai köszméte-lisztharmatnak.
A házi kertekben termett gyümölcsöt - amely évente 3-5 tonna - a helyi családok elfogyasztják. A termőtáj területén a kereskedelmi célokra történő felvásárlás megszűnt.
