Óriás kagyló, Szisz mandulája, Tojásmandula
mandula.
A Káli-medencében többféle mandulát (Amygdalus communis L.) termesztenek, ezek közül a leggyakoribb hagyományosan termesztett mandulafajták az alábbiak.
Óriás kagyló: több típusa is ismert. Korán, rendszerint március elején virágzik, és késő ősszel érik. A zöld burokból kihulló termése nagy, kemény héjú, alacsony béltartalommal. Fája középerős növésű. Már csak elvétve található belőle néhány példány a szőlők között.
Szisz mandulája: a budai tájban szelektált, gyűjteményes fajta. Korán virágzik, és késő ősszel érik. Fája középerős növekedési erélyű. Termése nagy, morzsásan törhető, héja félpapír. Levelei jellegzetesen fényesek.
Tojásmandula: a budai tájban szelektált és - a Káli-medencében is - elterjedt tájfajta, melynek több típusa is ismert. Termései nagyok, tojásdad alakúak, héjuk félpapír.
A Balaton-felvidék medencéi közül a legnagyobb az 53 km2 kiterjedésű Káli-medence, amihez ma nyolc kis lélekszámú település tartozik. A Balaton partjától 5-10 km-es távolságban északra húzódó, különleges ökológiai adottságú terület sok turistát vonz.
A kihűlt tűzhányók és az egykori pannon tengerfenék maradványa egyaránt kedvezett a szőlő és a gyümölcs termesztésének. A kiváló termésminőséget adó szőlőkben - mint a Balaton-felvidéken általában - mandulafák álltak elszórva, melyek termését gyűjtögették. A mandula korai virágzásával és a Balaton közelségével mediterrán hangulatot árasztott, amit az üdülők nagyon kedveltek. Maga a mandulafa is a mediterrán flóraelem része az itteni szelídgesztenyésekkel és a szőlővel együtt, noha nem őshonos, mint a szelídgesztenye.
A korábbi évszázadokban nem fordítottak külön figyelmet a mandulatermesztésre a Balaton-felvidéki szőlőkben. A keszthelyi Georgikon tangazdaságában is csak egy mandulafa állt, jelezve, hogy sem tananyagként, sem pedig fajtakísérlet céljára nem használták.
A mandula szerepe a XIX. század végén a cukrászipar kialakulásával kezdett felértékelődni. Így a szőlők közötti mandula is egyre értékesebb csemegének számított, sőt, egyes gazdák a szőlővel nem hasznosított területeken, a sík (völgyi) részeken mandulát is telepítettek.
A mandulafák számát az 1895. évi országos mezőgazdasági statisztikában rögzítették. A felvételezés szerint a Balaton-felvidék legtöbb mandulafája a Tapolcai járásban volt, szám szerint 19402 db. Ebből a többséget Tihanyban és Balatonfüreden, illetve a Káli-medence településein ültették el valamikor. Magyarországon a nagyobb mértékű mandulatelepítések 1935-ben kezdődtek. Ebben az időben a legnagyobb telepített mandulás Köveskál határában volt, 30 hektár felületen. 1940-ben a Balaton-felvidék mandulával beültetett területe 120-170 hektár nagyságú volt. Az üzemi mandulásokba oltott mandulafajtákat telepítettek, míg a szőlőkben magról kelt fák álltak. A második világháború után megszűnt az üzemi szintű telepítés, főleg a ház körüli, szőlőbeli mandulásokban termelték meg a mandulát, amit felvásárlóknak adtak el a helyi gazdák.
Elsősorban a cukrásziparban használják sütemények töltelékeként és díszítésre. Egyes ételekhez kiegészítő adalék. Sózva és pörkölve különleges csemege.
Az újabb árutermelési céllal megvalósuló mandulaültetvények már nem ezekből a hagyományos, régi fajtákból, hanem újabb, nemesített fajtákból oltványokkal létesülnek. Az alany általában a keserűmandula.
Virágzáskor gyakran fagykárt szenved, ezért fagyvédett helyre kell telepíteni.
A hagyományos házi kerti termesztés során, rendszerint az októberi szüret után, továbbá télen, a nagyobb ünnepek előtt kézi erővel törték és tisztították a mandulát. Ez a gyakorlat máig fennmaradt.
A Káli-medencében termett és házi felhasználásra kerülő héjas mandula évente mintegy 8-10 tonna, mely megközelítőleg 2 tonna magbelet jelent.
