a gazdag változatosságú nagymarosi gesztenyeállományokból 1968-ban három kiemelkedő értékű fajtát választottak ki, amelyek az állami minősítés során fajtanevükben a származási helységnév mellé megkülönböztetésül a nemesítői sorszámukat kapták
szelídgesztenye
természetes úton magról és sarjakról szaporodik, de ma már csak oltványokat ültetnek. A fák több száz évig is élhetnek. Csak savanyú talajon fejlődik megfelelően. Késői virágzása miatt a tavaszi fagyok nem károsítják. Díszfaként is ültetik.
Az ivartalanul (oltással) szaporított szelídgesztenye- (Castanea sativa Mill.) fajták közül az Iharosberényi 2 intenzív aromájú, a hazai fogyasztói igényeknek megfelelő ízű. Igen nagy gyümölcsű, legnagyobb átmérője 37,9 mm. Sötétbarna, erős héjú, húsa feldolgozva világosbarna. Kupacsaiban (a termést borító külső héj) átlagosan 24%-ban gömbölyded, 70%-ban egy oldalt lapított makk van. Bőtermő, különös értéke korai érésideje, amely október elején, néha már szeptember végén kezdődik.
Az Iharosberényi 29 is intenzív aromájú, húsa feldolgozva világosbarna. A makk héja barna, csúcsától az oldalakra húzódó csíkokban finoman molyhozott. Héjvastagsága közepes, alig észrevehető belső maghéjbenövésekkel, így jól hámozható. Nagy gyümölcsű, bőtermő, kupacsaiban átlagosan 8%-ban gömbölyded, 76%-ban egy oldalt lapított makk van. Érési ideje október utolsó harmadáig elhúzódik, így a betakarítási és a fogyasztási idény meghosszabbítható.
Az Iharosberényi 57 íze az iharosberényi fajtákra jellemző erősen aromás, húsa feldolgozva sárgásbarna. Héja világosbarna, felülete kissé hullámos, pecsétje nagy, szabálytalan, kissé vadgesztenye jellegű. Nagy gyümölcsű, legnagyobb átmérője 34 mm. Kupacsaiban átlagosan 10%-ban gömbölyded, 84%-ban kissé egy oldalt lapított makk van. Rendszeresen és bőven terem. Érése október elején kezdődik, hosszú időre elhúzódik, részben emiatt szaporítása visszaszorult.
A nyugat-somogyi őshonos gesztenyés több évszázad alatt, az emberi gondozás, ritkítás révén alakult ki. A gesztenye jelentősége kezdetben a gyűjtögetéses gazdálkodásban volt kiemelkedő, majd a XIX. században a cukrászipari, kereskedelmi felvásárlások tették országosan ismertté. Nagyváthy János, neves mezőgazdasági szakíró szerint az útszéli gesztenyefák árnyéka miatt a partútoldalak nem száradnak ki, ezért országút melletti fásításra nem javasolta a gesztenyét. 1851-ben Fényes Elek Iharos falu leírásánál még nem említette a szelídgesztenyét (Fényes, 1851. II. 131.), annak ellenére, hogy a szőlők melletti gesztenyések a népi gazdálkodásban már ekkor is fontos szerepet játszottak. Már a XIX. század második felében sütve és főzve is fogyasztották a mész-szegény talajon termett gesztenyét a mindennapi táplálkozás részeként. A szárított magbélből lisztet is őröltek.
A somogyi gesztenyések nagymértékű kivágása a XX. század elején kezdődött meg. A mindennapi életben a tölgyfák mellett a gesztenyefákat is szívesen használták építkezéshez, valamint hordódonga készítésére. Az eredeti, ősi erdőállományból ma már csak kisebb-nagyobb szórvány gesztenyések és gesztenye-ligetek maradtak fenn.
A sült gesztenye a vidék egyik legkedvesebb borkorcsolyája, ami sokak szerint az új borok kiforrása időszakában még az ún. "tejfölös murci" (még erjedésben lévő must) fogyasztását is élvezhetővé teszi.
A termés nagyobb részét pürémasszának dolgozzák fel és mélyhűtött állapotban tárolják. Egész évben kapható a tejszínhabos gesztenyepüré, valamint változatos cukrászipari adalékanyagként is felhasználják. Az emberi fogyasztásra kevésbé alkalmas - apró szemű vagy nagyon inges (a belső maghéj betüremkedése a magbélbe) - termést állati takarmányozásra hasznosítják.
A gesztenyések jellemzően nem árutermelő ültetvényekben, hanem lakóházak, gazdasági épületek udvarán, réten, legelőn, szőlők között és szórványban állnak. A gesztenyeállományt a családok több nemzedéke is használja.
Az újabb, korszerű klónfajtákból telepített gesztenyésekben már szükséges a szakszerű koronanevelés, talajművelés és növényvédelem, főleg réztartalmú szerekkel. A ma még általánosan elterjedt ligetekben és szórvány gesztenyésekben ezeket a korszerűbb növényápolási beavatkozásokat nem alkalmazzák. Az utóbbi években jelentős állománypusztulást okozott az Endothiás kéregelhalást okozó gombabetegség terjedése. A lombkárosító gombabetegségek felszaporodása ellen kielégítő védettséget ad a termés betakarítása után gondosan összegyűjtött avar és gesztenyeburok (kupacs, kopáncs) elégetése.
Az iharosberényi gesztenyések állománya az Endothia károsítását megelőző időszakban 3787 db fából állt, amelyből 79% volt termőkorú. Elhelyezkedésük szerinti ebből 40% állt házi kertekben, 58%-a szórványban és csak 2%-a szőlők között. A község lakosságának nagy része rendelkezett termő gesztenyefával.
Az időjárástól függő, évi mintegy 30-60 tonnás termés önfogyasztáson felüli részét - kiváló minősége és általános ismertsége miatt - már a betakarítás időszakában helyben felvásárolják az ismerős cukrászok és kereskedők.
