Petőfi Sándor

 

Soraiból az is kiderül, hogy Fölöttébb kedvelte a cigány muzsikát.
Így például a Fülek - Várgede - Hajnácskő vonalon, a fürdőben Csomai Jóska bandája Csermák és Lavotta dalokkal gyönyörködtették uzsonna idején. Ott halotta először az abban az időben és arrafelé annyira népszerű, úgynevezett Karancsalji nótát.
Különleges és szellemes, amit a Füleki kocsmáról megjegyzésre méltónak talál. Fülek sokáig volt a török kezében. "Ha naponként abból a borból kellett volna inniok, amelyet én itt a kocsmában ittam, fogadom, száz évvel korábban szabadult volna meg tőlük Fülek."
Kerényi Frigyeshez írott "Úti levelei" is igen tanulságosak kulináris és gasztronómia történeti szempontból is.
1847. május 13-án Füzesabonyban a következő kemény figyelmeztetést vetette papírra. "Szeretőmet, a franciákat, a túrós tésztát, és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki."
Nem éppen szívderítő sorokkal emlékezett meg a vidéki vendéglátásról.
"Ha az alföldön utazik az ember a sáron kívül még a korcsmárosokkal is, meggyűl a baja, Classicus nép az a magyar korcsmáros barátom.
Fizetned kell, hogy szóljon hozzád egy - két szót, enni pedig fizetségért sem ád. Nem a! Ha kérsz tőle valamit, azt mondja, hogy nincs, vagy ő biz ezért nem rak tüzet.
Így jártam Bihar megye két helységében Okányban és Kőrösladányban. Ettem is nem is, azt adtak, ami nekik tetszett, nem amit kértem, s azt is úgy tették elém, mintha Isten irgalmából adnák.
De nem bosszankodom, sőt jólesett, mert ebből is láttam, hogy a magyar restell szolgálni, hogy nem termett szolgálatra, az angyalát is!"
Később júliusban Királyhelmecen is rosszul járt a korcsmában.
Kocsisa kenyere és szalonnája adott éhségére enyhülést, mert ott csak innivalót tartottak az utasoknak.
Lesújtó volt a véleménye a beregszászi korcsmárosokról is.
Egyik - másik kritikája, azóta sem orvoslódott. A ma vendéglátósát vette célba tegnap?
Tállya és Mád környékén járva így fogalmazta meg a magyar bor dicséretét. "E városban, e-hegyeken laknak az öröm istenei, innen küldik szét a világba apostolaikat, a palackba zárt aranyszínű lángokat, hogy prédikálják a népeknek, miszerint-e föld nem a siralom völgye, mint a vallás tartja.
Különösen megkapó az az öngúny, amely Koltón 1847. szeptember 15-én kelt levelében olvasható. "Házasságom első éjét Nagybányán töltöttük a Fogadóban, nemhiába vagyok a csárdák költője".
Kedves ételeit a költői írásai mellett a rá vonatkozó visszaemlékezések is hitelesítik. Így például Farkas Balázs emlékezett meg Petőfivel 1849. március 26-án, Bánffyhunyadon történt találkozásuk kapcsán arról, hogy mindketten jó étvággyal több adag rostélyost ettek meg hagymával.
A költőnek a rostélyoshoz való jó viszonyát Egressy Béni is felemlíti megemlékezéseiben. Líránk és szabadságharcunk lánglelkű költőjéről sokan és sok helyen jegyezték fel, hogy az egyszerű, inkább népies ételeket kedvelte.
Ezt bizonyítja néhány ritkán idézett hiteles adat is. Deák Kálmán írta meg, a költő 1846 szeptemberi Szatmáron történt látogatásáról,
"sokszor Petőfi állapította meg az étlapot.
Legkedveltebb eledele a gulyás és a túrós csusza volt. Sokszor még reggelire is gulyást főzetett. De azért a kávét is megitta, az aludttejet pedig nagyon szerette. Más forrásokból ismerjük, hogy szívesen fogyasztotta a paprikás csirkét, viszont mint már szóltam róla utálta a tejfölös tormát.

Leginkább a hasonló gondolkodásúak, barátok, írótársak társaságában szeretett vendéglőben étkezni. Bort mindig jó ízűen, de rendkívül mértékletesen fogyasztott. Ételeit az egyszerű természetes, házias konyhák készítményeiből válogatta.