A Szentesi fejes fehér káposzta (Brassica oleracea var. capitata f. alba) feje gömbölyű, sima, viszonylag kevés levelű, finom erezetű, üde fűzöld színű, hamvas, átmérője 25-28 cm, a káposztafej átlagtömege 60-100 dkg. Túlérésben repedésre hajlamos, erőteljesen és gyorsan növő, húsa zsenge, fehér és kitűnő, édeskés ízű.
Régi tájfajta, amely a paraszti szelekció révén állandósult, jó tulajdonságokkal rendelkezik. Az egyik legtovább török fennhatóság alatt maradt Szentes és környéke nem véletlenül lett többek között a káposztatermesztés egyik központja. A könnyen felmelegedő talaj termékenysége, az (ugyancsak könnyen felmelegedő) öntözésre alkalmas vizek gazdagsága, valamint a mély fekvésű területek magas talajvízszintje mind kedvezően segítette a nagy vízigényű káposzta meghonosodását és elterjedését ezen a vidéken. Már a törökkori összeírások káposztás kerteket említenek, és tudunk az adó formájában beszolgáltatott káposztákról is, amik kontinuussá tehették a középkori káposztatermesztést. A XVIII. századtól, majd különösen a XIX. század közepétől egyre inkább elterjedő bolgár-kertészetek eredményeit igazolja a káposzta sikeres termesztése is. Fényes Elek 1851-ben megjegyezte, hogy Szentes földje gazdag termékenységű, mert minden ugarolás, trágyázás nélkül is bőven terem. A közeli szegvári tanyák és a Kurca patak menti bolgárkertészek a káposztatermelést magas színvonalra juttatták. Az állandó minőségi felügyelet, a pozitív szelekció és a paraszti maggyűjtés biztosította a helyi ökológiai adottságoknak megfelelő legkedvezőbb tájfajta, a Szentesi kialakulását. Nem véletlen, hogy ezt a kedvező adottságokat örökítő tájfajtát nemesítette tovább Szalva Péter Szentesen, a Vetőmag Vállalat Kutató Állomásán 1968-ban. A Szentesi fejes fehér káposzta napjainkig termesztett fajta, sőt azon kevés régi magyar tájfajták egyike, amelyet az 1999. évi vetőmag- (szaporítóanyag-) törvény is termesztésre engedélyez.
A káposzta Magyarországon fontos népélelmezési cikk volt, általánosan elterjedt tömegételként fogyasztották már a középkor óta, főleg hússal egybefőzve, töltve. Jelentőségét mutatja, hogy a középkortól kezdve ún. „káposztás kertekben” termesztették a határban, sőt a XVII–XVIII. századtól a káposztalevelet az ország alakjához hasonlították, és Magyarország címerének is nevezték. Ezt a hasonlóságot először a Zrínyi-szakácskönyv szerzője írta le még 1662 előtt. Lippai János, az első magyar nyelvű kertészeti könyv szerzője régi, elterjedt, magyar ételalapanyagként említette a káposztát 1664-ben. Bél Mátyás a szalonnával, disznóhússal főtt káposztát dicsérte a XVIII. század elején, de még 1796-ban Gvadányi János is a magyar „nemzeti ételek” között az első helyre tette a káposztát és a káposztás ételeket. A magyarországi káposzta megkedveltetését és elterjedését valószínűleg a másfél évszázados török hódítás és az ennek hatására Magyarországra került balkáni, dél-szláv népcsoportok is elősegítették, mert a magyarországi szerbeknek szintén egyik fontos étele volt. A töltött káposzta ugyanis a táplálkozástörténeti kutatások szerint a szőlőlevélbe burkolt, göngyölt török húsétel vagy kásaétel közép-európai átültetése.
A Szentesi az egyik legkorábban szedhető, elsősorban friss fogyasztásra alkalmas, savanyításra nem használt, gyenge erezetű, ezért jól főzhető, hazai káposztafajta.
Rövid tenyészideje (70-75 nap) miatt korai szabadföldi termesztésre ajánlható, 40 x 40 cm-es területet kíván. Ma már fólia alatti hajtatásra is ezt a fajtát használják, mert rövid tenyészideje miatt hamar fejesedik, és a fóliával védett helyen primőrként szedhető. Túlérésben repedésre hajlamos. Kissé fagytűrő, a hideget kb. 5 °C-ig bírja. Ömlesztve, nagy ládákban szállítják és árusítják a magyarországi piacokon.
Termesztésének időszaka elsősorban a koranyár, amíg más hosszú tenyészidejű fajták ki nem szorítják.
Az átlagtermés 35-38 tonna hektáronként. Különösen Dél-Magyarországon több ezer gazdálkodó termeli, kedvelt régi fajta. Fő termesztő körzete Szentes és környéke, Csongrád megye. A fajta bejegyzett, államilag elismert, termesztésre engedélyezett.
