pirostarka, zsemletarka, Vasi tarka, Tolnai tarka
bonyhádi, vasi, alföldi; Dél-Alföld
hasított körműek, kérődzők
piros- vagy zsemletarka, jó hús- és tejtermelő háztáji marha.
A magyar tarka szarvasmarha tehenei 130-135 cm, a bikák 140-145 cm marmagasságúak, súlyuk kb. 650-700 kg, illetve 1000 kg. Színük a világossárgától a sötétvörösig terjed, az alapszínnel be nem fedett testrészek fehérek.
A kettős (tej-hús) hasznú csontozata finomabb, a far és a comb izmoltsága kissé szerényebb, mint a húshasznúé. Közepes érésű fajta, tejtermelése 4-5 ezer liter között van.
A húshasznú magyar tarka az előzőtől a lapocka, hát, far és a comb erőteljesebb izmoltságával tér el. Szaporodásbiológiai tulajdonságai jók.
Magyarország kapitalizálódásában a mezőgazdaság fejlődése és változása csak lassan indult meg. Ez a nagymérvű változás a feudális gazdálkodás meghaladását, túllépését jelentette a vállalkozáson alapuló, tőkés gazdálkodás, a polgárosodás irányába. Ennek a folyamatnak a magyar állattenyésztésben fontos állomása volt a parasztgazdaságok tejgazdálkodása, a tejgazdaságok elterjedése, ami az istállózással és a takarmánynövények termesztésével állt szoros kapcsolatban. A folyamatban fontos szerepet játszott a Nyugat-Dunántúlon megjelenő Magyar tarka szarvasmarha, különösen a bonyhádi tájfajta. Ennek elterjedése, valamint a hozzá kapcsolódó intenzívebb, belterjesebb gazdálkodás a modernizációt, a korabeli fejlett mezőgazdasági, állattenyésztési üzemet testesítette meg Magyarországon a XIX-XX. század fordulóján.
A közvélemény az 1890. évi bécsi mezőgazdasági kiállítás után ismerkedett meg a bonyhádi tájfajta szarvasmarhával. Korábban csak a szakemberek és a kereskedők ismerték. Az 1860-as évekre alakult ki a Dél-Dunántúlon, elsősorban a Bonyhád környéki német állattenyésztő gazdák tevékenysége hatására. A tájfajta kialakításához a magyar szürke marha korcsait keresztezték a bernivel, de valószínű, hogy a környező gazdaságok (Bélye, Zomba, Bóly) borzderes, lapály és shorthorn keresztezésű bikái is szerepet játszottak kialakulásában. Két gazdaságilag fontos tulajdonságával tűnt ki: jó tejelőképességével és ízletes húsával. Az 1870-es években a nagybirtokosoknak rá kellett döbbenniük, hogy a paraszttenyésztők birtokában milyen értékes szarvasmarhafajta van. Előbb az Apponyi-féle lengyeli gazdaságban kezdték meg a tenyésztését, majd a Festeticsek, a Perczelek és a Dőryek is bevezették uradalmaikban ennek a fajtának a tartását. Mindez azt is jelzi, hogy a paraszti tájfajta csak később terjedt el az uradalmakban, mint a kisgazdaságokban. Fennmaradását egyrészt a pozitív szelekció biztosította, másrészt az, hogy a bonyhádi tehenek pároztatásához szimentáli bikákat használtak fel. Hamarosan (1890-ben) Tolna és Baranya megye után Somogyban is tenyésztették, az Igali járás parasztgazdái majdnem egészében, a Kaposvári járásban pedig jelentős mértékben. A bonyhádi tájfajta hírét jelzi, hogy a külföldről importált fajták mellett pl. Temes vármegye 1900-ban 600 db bonyhádit vásárolt meg szarvasmarha-állománya javítására.
A tőkeszegény nagybirtokosok érdeklődését üzleti okból keltette fel a bonyhádi marha. Ugyanis külföldről csak jóval nagyobb tőkebefektetéssel lehetett volna tejelő tehenészeteket alapítani. Az 1910-es években a bonyhádi iránt már az osztrák, a cseh és a morva tenyésztők körében is olyan nagy volt az érdeklődés, hogy a teljes kivásárlás réme fenyegette a tájfajta tenyészkörzetét. A tolnai sváb gazdák azonban élelmesek voltak, és a szomszédos Somogy megyéből szerezték be a korábban elszármazott bonyhádi teheneket, borjakat. Rendszeresen sikerrel mutatták be a mezőgazdasági kiállításokon és vásárokon. Az 1894. évi kiállításon bemutatott szarvasmarhák közül Monostori Károly állatorvos, főiskolai tanár értékelése szerint a svájci fajtákból való egyedek voltak a legjobbak. De külön dicsérte a bonyhádi tájfajtát, amiből a kiállításon 170 egyedből álló csoportot tekinthettek meg a látogatók. 1896-ban, az ezredéves kiállításon a szarvasmarha-ágazat nagy szerepet kapott. A magyar szürke 36,3, a szimentáli 14,8, a borzderes 16,8, a bonyhádi tájfajta 4,7, a többi tájfajta együttesen 12%-ot tett ki. A bonyhádi tájfajta tejtermelése ekkor az élmezőnybe tartozott a kiállított tehenek közül 2254 literes tejtermelésével. Csak a szimentáli, a borzderes és a Vas megyei tájfajta előzte meg. Később is szép eredményekkel büszkélkedhetett a fajta kiállítója. 1907-ben a hőgyészi tehén- és üsződíjazásra 1929 db bonyhádi tájfajtát vonultattak fel, míg magyar szürkéből csak 91-et.
Az 1930-as években a Kárpát-medencében a nyugati származású és a hazai pirostarka marhákból a következő nagy tenyészetek voltak: szimentáli és berni-szimentáli keresztezésből 319, bonyhádi 116, pinzgaui 104, borzderes 96, egyéb hazai tájfajta 45 tenyészet.
A bonyhádi tájfajta jelentősége a tejgazdaság megteremtésében legalább olyan nagy, mint a tejgazdaságot lehetővé tevő természeti és klimatikus tényezőknek. Ez nem egyszerűen egy a Magyarországon tenyésztett tarka marhák közül, hanem az egyik legjelentősebb. A tarka marhák közül ennek a fajtának nem kellett akklimatizálódnia, hiszen az már legalább fél évszázaddal a tejgazdaságok megjelenése előtt befejeződött. Ugyanakkor a tejgazdaságot a legkisebb tőkeráfordítás mellett ezzel a fajtával lehetett a legnagyobb biztonsággal kialakítani. Nem véletlen, hogy az 1890-es években a tej értékesítésében nagy szerepet vállaló tejszövetkezetek a Dél-Dunántúlon alakultak meg.
A második világháború után az állami tulajdonná nyilvánított állatokat az 1950-es évektől szövetkezeti és állami tulajdonban kezelték. Az 1950-60-as években a bonyhádi tájfajta felújítása érdekében a törzstenyésztő állomások feladatául tűzték ki a tájfajták tökéletesítését a felkutatásukkal és ivadékaik elszaporításával.
Tejét és húsát közvetlenül fogyasztjuk, illetve különböző tej- és húsipari termékek gyártásához használjuk.
Nyáron az állatokat abrak-kiegészítéssel legeltetik, télen a megfelelő minőségű, nedvdús etetés mellett a takarmány jó minőségű szálas és abrak. A bikaborjak hizlalása abrakra és szénára alapozott. A húshasznosítású magyar tarka tartástechnológiája olyan, mint az intenzív húsmarhafajtáké, ennek lényege a szintén legelőre alapozott tartás.
A megtermékenyítés legtöbbször mesterséges, de természetes fedeztetéssel dolgozó üzemek is találhatók még.
A magyartarka-állomány teheneinek létszáma 14300 egyed. A tenyészállomány területi megoszlása ma elég szórt, koncentráltabb tenyészkörzetek Pest, Bács-Kiskun megye, a Tiszántúl és a Dunántúl.
A magyar tarka fajtafenntartója és elismert tenyésztő szervezete a Magyartarka Tenyésztők Egyesülete.
