Horváth Dezső

A vízkereszttől - január 6 - hamvazószerdáig - húsvét előtti 40. nap - tartó farsang a bálok és vidám összejövetelek időszaka. Különösen a húsvéti böjtöt megelőző néhány napja mozgalmas, bár a bálok megszaporodása miatt ez az időpont mostanában március végéig is kitolódhat.
A farsang Európa szerte történő megünneplése már a XV. században ismert volt, Mátyás király uralkodása alatt az ünnepség kellékeit, az álarcokat és ruhákat Itáliából hozatták a főúri udvarokba - meglehetősen borsos áron. Természetesen a "köznép" is megrendezte saját mulatságait. Temesvári Pelbárt (1435-1505) egyházi író és szónok prédikációs gyűjteményében olvashatjuk az alábbiakat "Történt az Úr 1480-ig esztendejében, hogy egy nemes úrnak valamely birtokán fekvő faluban, a Kapos mellett, egy asszony több menyecskével együtt férfiruhában és másfajta ruházatban maskarás játékot űzött, és egy falujukbéli házában a többiekkel együtt táncoltatnak". A bajor - osztrák Fasching szóból eredő farsang elnevezés már a középkorban a böjttel függött össze, a böjt napját megelőző, húshagyókeddi éjszaka elnevezése volt. Ennek ellenére az egyház kezdetben rossz szemmel nézte a fékeveszett mulatozást, az ördög művének tartotta és üldözte is. A már említett Temesvári Pelbárt 1502-ben született prédikációjában a következőképpen ír: "Ó jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a farsangban az istenüknek választják az ördögöt, amit álarcos mulatsággal, fajtalan énekkel dicsőítenek, megvetvén a Krisztust". Dacára az egyházi tiltakozásnak, a farsang időszakának megünneplését nem tudták visszaszorítani. Annak ősi, pogány gyökerei, melyek szoros kapcsolatban állnak a termékenység, bőség varázslásával, a tél közelgő elmúlása felett érzett örömmel, a tavasz beköszöntét siettetni szándékozó rítusokkal erősen éltek és élnek a népek hagyományaiban. A latinok a természet újjászületését köszöntő tavaszünnepségeket tartották ilyenkor, a régi görögök Dionüszosznak áldoztak, míg az ókori római farsang ideje lóversenyeiről és harci játékairól is híres volt. Érdekes, hogy az ünnepségek ideje országonként változó. Velencében már István - napján - december 26 - kezdődnek, de Spanyolországban csak Sebestyén napkor, vagyis január 20-án. Rómában viszont csakis a hamvazószerdát megelőző 11 napot mondják farsangnak, illetve karneválnak. A híres karneválok között említhető a nizzai, ami hatalmas, díszes kocsik menetével és virágok csatájával vonzza a látogatókat. A kölni karneváli tradíciók része az úgynevezett asszonyfarsang, amikor hamvazószerdán a nők külön vigasságot rendezhetnek maguknak, kizárva a mulatozásból a férfiakat. Ez egyébként Európa több országában szokás volt, nálunk például a Balaton - felvidéken. Ausztriában a farsangi mulatságok központja a karintiai Villach. Farsangszombaton az egész város jelmezbe, állarcokba öltözik, még a bolti eladók is maszkok mögé rejtőzve szolgálják ki a vásárlókat; a polgármester pedig egy napra ünnepélyesen átadja a hivatalát a farsangi hercegnek, a Fidelius-nak. A felsorolásból természetesen nem hagyhatjuk ki Európa talán leghíresebb karneválját, a velenceit, amikről méltán terjedt el a következő mondás: "Ahogy a maszk viseletből megszületett a színház, a velencei karnevál is azt sugallja, hogy az egész világ nem más, mint hatalmas színjáték. Farsang idején Velence a színpad, álarcosai pedig a szereplők." A farsangot Európán kívül is megünneplik. Amerikában a legnagyobb múltra a New Orleans-i karnevál tekint, de a leglátványosabb a Rio de Janeiro-i, amely egy hétig is eltart és egyben versen is a legjobb szambaiskolák között. Kis hazánkon belül a leghíresebb maszkos farsangi mulatság a mohácsi busójárás. A délszláv eredetű sokácok faálarcos, állatbőrben, dudával, trombitával való felvonulásairól már a XIX. századból vannak feljegyezések, bár ezek általában a vigalom botrányos részleteit emelik ki. Mivel az álarcok a szereplőknek inkognitót biztosítottak, viszonylag gyakran került sor verekedésre, nők molesztálására, ami ellen a felháborodott közvélemény a hatóságok segítségét kérte. Ezt a tél elűzését célzó ősi szertartást aztán a XX. század folyamán sikerült izgalmas ünnepi felvonulássá "alakítani", és ekkor terjedt el a busójárás elnevezés is. A sokácok ezt a farsangot záró eseményt Poklada - átöltözés, átváltozás - néven említik. Faluhelyen a lakodalmak  többségét is ebben az időben tartották, innen ered a tuskóhúzás elterjedése. Bekormozott képű legények tőkét húznak maguk után a falu utcáin, végül aztán megszégyenítésül valamelyik pártában maradt lány kapujához kötik. A néphit ugyanis szégyennek tartja, ha valaki házasulandó létére kimarad a farsangból, azaz nem házasodott meg a legalkalmasabb időben, és így vétkezett a tavasz kozmikus törvénye ellen. Húshagyókedden az európai néphagyományban viszonylag gyakoriak az ügyességi próbák, de nálunk csak a kakasütés és a gúnárnyakszakítás terjedt el. Az utóbbiban elsősorban a mészároslegények versengtek, annál is inkább, mivel a mesterré avatás része is volt. Akinek a nyergeletlen lóról sikerült a kikötözött liba nyakát leszakítania, az lett egy évig a főlegény és a mesterségbeliek között különös kiváltságot élvezett. A farsangi ételek többnyire szezonálisak, így főleg a disznótoros, káposztás ételek és a kocsonya a jellemzőek, italban pedig a forralt bor, puncsok, grogok és egyéb "melegítők". Van viszont egy Európában általánosan elterjedt tipikus farsangi étel, amit tájanként eltérő formában és többféle recept szerint készítenek. Német nyelvterületen Krapfennek, az olaszoknál bomboloninak, a spanyoloknál churrosnak, nálunk pedig fánknak hívják. A kultúrtörténeti munkák többsége osztrák, kisebb részük francia eredetűnek tartja. Egy recept a sok közül: 40 dkg liszthez adjunk hozzá 4 tojás sárgáját, 5 dkg olvasztott vajat, 3-5 dl tejet, 1 evőkanál rumot, 2 dkg langyos tejben megfuttatott élesztőt, 5 dkg cukrot és csipetnyi sót. Jól dolgozzuk össze, majd langyos helyen, letakarva kelesszük a tésztát kétszeresére. Lisztezett deszkán ujjnyi vastagságúra nyújtsuk ki, és szaggassunk belőle halmokat. Ismét hagyjuk kétszeresére kelni, majd bő forró olajban süssük aranyszínűre. Porcukor és baracklekvár ízesítéssel, forrón az igazi.
Az eddig ismertetett farsangi mulatságok nem tévesztendők össze a fényűző, szigorú etikettű, többnyire zártkörű báli rendezvényekkel, annak ellenére, hogy ezek jellemzője falun és városon egyaránt a táncmulatság volt. Erre utalnak egy régi népdal sorai is: "Illik a tánc a fársángnak, Minden rongya fityög annak. Illik annak, aki tudja, Ki nem tudja, csak mocskujja". A bál elnevezése latin - olasz eredetű, a ballare (táncolni) szóból ered. Lényegében társas táncmulatságot jelent, azonban a középkor szigorú erkölcsei miatt csak igen lassan jött divatba. Az első bált 1385-ben, VI. Károly és Bajor Izabella menyegzőjének alkalmából rendezték Amiensben. Az ötlet utóbb Medici Katalinnak is megtetszet, aki - miközben szorgalmazta a tánchoz a kényelmesebb, könnyű, kivágott ruhákat - kitalálta a kezdetben szolidnak szánt, ám hamarosan csupán kacérkodásra szolgáló álarcot. A mai értelemben vett bálozási szokások elterjedését XIV. Lajos (1643-1715) korától számítjuk. Az első operabál (1715) megrendezése is a francia arisztokrácia nevéhez fűződik. A bécsi udvar a XVIII. század közepén nálunk is bevezette a farsangi nyilvános bálozást. Kezdetben ezek kifejezetten zártkörű rendezvények voltak, ami alatt nem valami kirekesztést kell érteni, hanem azt, hogy a különböző társadalmi osztályok, egyesületek, mesterségek és magánemberek csak a közéjük tartozókat hívták meg. Felsorolni őket reménytelen vállalkozás, de az "úttörőket" megemlítjük: Medikusok, törvényhallgatók, ügyvédek, kereskedők, asszonyi egyesület bálja, magányos uraságok bálja, stb. Pesten a "Hétválasztó Fejedelem" (a mai váci utcában) nem csak Mária Terézia és II. József korának legelőkelőbb vendégfogadója volt, hanem a pesti vigadó elődje is. Annak felépüléséig (1834) ugyanis itt zajlottak a pesti polgárság színe-javának összejövetelei, beleértve a bálokat is. Természetesen a budai oldalnak is volt szórakozóhelye és bálterme. Mivel a Budai Vigadó csak 1900-ban nyílt meg óriási báli rendezvénnyel, előtt a  Vizivárosban lévő Fehér Kereszt fogadó és szálloda "helyettesítette". Hírére és előkelőségére jellemző, hogy 1783-ban még az uralkodó II. József is itt szállt meg rövid budai tartózkodása idején. A "bálőrület" azt eredményezte, hogy a XVIII. század végén, 1797-ben már 684- főleg főúri paloták szalonjaiból átalakított - bálterem volt Budán és Pesten, 1800-ban pedig már 800. A lendület egészen az első világháborúig tartott, azt követően folyamatosan csökkent a bálok száma. A második világháborútól a rendszerváltásig szinte csak a jogászok és orvosok báljait jegyezték, ma viszont már - országos szinten - lassan közelítünk a kezdetekhez.