panyolai, nemtudom, beregi, gömöri nyakas szilva
szilva
kisméretű, gömbölyű, kék szilva. A Tisza mentén, az ártéri erdőkben vadon is előfordul.
A penyigei szilva (Prunus domestica L.) szeptember első felében érik. Gyümölcse kicsi (10-15 g), gömbölyű, átmérője 20-30 mm. Magvai is kicsik (0,6 g). A gyümölcs héjának színe kék, hamvas. Húsa világossárga vagy zöldessárga, nagyon édes, zamat nélküli. Nem magvaváló. Fája erőteljes növekedésű, koronája felfelé törő, nagyon edzett. Vírusfertőzésre alig érzékeny. Igen bőven, de rendszertelenül terem. Öntermékeny.
&filetext7=Benedekfalvi Luby Margit írja az 1930-as években, hogy "Vásárosnaménytól Tiszabecsig mintegy 400 négyzetkilométerre tehető az a terület, ahol a kék szilva részben vadon terem, részben nagyban termesztik. A termelés középpontja Panyola." (Benedekfalvi Luby, 1939. 300.) A penyigei vagy nemtudom néven ismert szilvafajta (amely Kósa László szócikke szerint a Besztercei szilva paraszti tájfajtája) vadon terem. Három másik vadszilvafajtával (kék szilva vagy macskatökű, Boldogasszony-szilva, lotyó- vagy fosószilva) együtt magról kél, vagy a fa tövéről, gyökérről nőtt hajtásokat ültetik széjjel. E vadfajták közül egyedül a nemtudom néven ismert szilvát nemesítik akképpen, hogy kétszer-háromszor átültetik, aminek eredményeként termése másfélszer akkorára nő, mintha vadon termett helyén hagynák.
A szilvások háborítatlanul nőttek a Szamos árterében, a holtágak lankás, lejtős partjain. A két világháború között kezdtek a beltelkek mezsgyéjétől egy-egy méterre ültetni egy-egy sor szilvafát, így a telkenkénti 50-100 fa minden portán megtalálható volt. A fák gondozást nem nagyon igényeltek, a gazdák ősszel vagy február elején éles bicskával megszabadították a fákat az elhalt részektől, nyaranta pedig a hernyós ágakat nyesegették le róluk. Ősszel, érés idején a település lakói a fák alá házilag szőtt ponyvát terítettek, arra rázták rá, vagy botokkal, rudakkal verték le az érett gyümölcsöt.
A vidéken igen elterjedt volt a pálinkafőzés szilvából. Szirmay Antal (1809) szerint a Tiszaháton és a Szamosháton "szilvákból pedig sok és jó pálinka égettetik, aszalva is elárultatnak". Nemcsak a gyümölccsel, hanem a pálinkával is kereskedtek a tiszahátiak és a szamoshátiak, hiszen egy 1799-es nyíregyházi földesúri rendelet kimondta, hogy a település elöljárói "olykor a szállásokat is meg vizsgáltassák, sok gabonáért cserélt Tisza oldali pálinka szokott ott dugasztva lenni ". (Dienes, 1939. I. 221.) A XIX. század közepéről származó adatok szerint a beregi Tiszaháton "A pálinkafőzést leginkább a nőszemélyek hajtják végre, kik különbféle babonás kuruzslatokkal készülnek a főzéshez, s a kiforrott szilvalevet valóban ügyesen tudják kifőzni... a pálinkát a négyszögű többnyire házok előtti kútjoknál levő épületben, mit ők sütőháznak neveznek" (főzik ki). (Uszkay, 1846.)
&filetext8=E szilvafajtát főként pálinkafőzésre használják, de alkalmas lekvár főzésre és aszalásra is.
&filetext9=Házi kertekben egyaránt szaporítják magról és sarjakról. Mindkét esetben a szebb gyümölcsű fákat szaporítják tovább, ami tulajdonképpen a szelekciós nemesítés egyik formája. Kertbe ültetve ajánlott minden évben ritkító metszésben részesíteni, így csökkenthető a termés szakaszossága. Betegségeknek ellenáll, a rovar-kártevők ellen néhány permetezéssel is megvédhető.
Lekvárnak és pálinkának kissé túlérve érdemes szedni.
&filetext10=A Tiszaháton, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében vadon fordul elő, ártéri erdőséget alkot. Termelése szinte csak a gyümölcs begyűjtésére korlátozódik. Házi kertekben is megtalálható. Évente betakarított mennyisége kb. 50-100 tonnára tehető. A belőle készült termékeket (pálinka, lekvár) főleg a helyi piacokon árusítják.
