A termőtájban feltehetően véletlen magoncként jött létre a köszméte (Ribes grossularia L.) piros gyümölcsű, tetszetős változata, melyet a szakma Gyöngyösi piros néven ismert el, ám állami minősítésére nem került sor. Gyümölcsének átlagos tömege 4-5 g, hosszúsága 20, szélessége 16 mm körüli. Héja vékony, majdnem fényes, leheletvékony nemezes szőrözöttsége alig észrevehető. Szedésre éretten világos-, túléretten sötétpiros színű. Húsa sárga, édes-savanykás ízű, kellemes aromájú. Leginkább friss fogyasztásra való. Fája erős növekedésű, vesszői vékonyak. Laza, szétterülő bokrot, törzsre oltva lecsüngő koronát nevel. Levelei nagyok, világoszöldek.
Az európai eredetű gyümölcs egres és köszméte néven terjedt el a magyar nyelvjárásokban. A két elnevezés azt jelzi, hogy termesztése több irányból honosodott meg a magyarországi kertkultúrában. A nyugati és a keleti nyelvjárás egres szava - agrestum "éretlen szőlőbogyó" jelentésben, latin vagy bajor-osztrák átvételként - már 1395 körül felbukkant: "Agrettum: egres." (TESZ I. 1967.) A "zöld szőlő" jelentéssel való összekapcsolódását egy 1548-ból származó levélrészlet is igazolja: "...szőlő-egrest hoztam." (Rapaics, 1940.)
A köszméte, pöszméte változat viszont szláv eredetű, közvetítője a keleti szlovák lehetett. 1590-ben jelent meg írásban, első említése már utal a két alak szinonim voltára: "Vua crispa: Fai egres vag' kozmete." (TESZ III. 1976.) Az utóbbi forma máig csak az északkeleti magyar nyelvjárásokban él.
Lippai János leírása azt igazolja, hogy a XVII. század közepén már a fehér (sárga) és a piros (vörös) húsú fajták is elterjedtek voltak Magyarországon; egyikről azt írja, hogy amikor némiképp megsárgul, akkorra érik meg, a másikról pedig azt, hogy "Tiszta veressek is vannak Érsek Urunk Ő Natsága kertiben." (Idézi: Dobos, 1960.)
A köszméte a Mátraalján a filoxéravész után, a XIX. század utolsó két évtizedében terjedt el, a járvány által elpusztított szőlők helyén.
Amíg korábban a híres gyöngyösi bab volt a szőlősgazdák mellékkeresetének alapja, a filoxéra után gyümölcsösöket telepítettek.
A zöld színű termést a konzervgyárak vásárolják fel. A köszméte kedvelt a konyhán is: levest, mártást főznek belőle. A házi gyümölcskonzerválás kezdete óta szívesen teszik el kompótnak is (bár ez a gyümölcs különösen sok cukrot igényel), amit aztán többféle módon fogyasztanak. A hűtőládák elterjedésével divat lett a mélyhűtése is. A kultúra virágzásának időszakában a piros gyümölcsöt nagy mennyiségben, később kisebb tételben a budapesti piacokon értékesítették. Ma már csak ritkán találkozunk vele.
A Gyöngyösi piros köszmétét bokorművelésben termesztették. Sima vesszők (dugványok) meggyökereztetésével vagy a termő tövekről leválasztott gyökeres sarjakkal szaporították. Kisebb ültetvényekbe, gyakran szőlőültetvényekbe (néha sövénynek, kerítésnek) vagy a házi kertekben 1-2 m2 nagyságú területekre ültették. A termőre fordult bokrokat erősen metszették, mert csak a fiatal, 1-2 éves részeken termett nagy, ízletes, piacképes gyümölcs. Az ápolás talajművelésből és növényvédelemből állt. Az érett gyümölcsöt válogatva szedték, vigyázva arra, hogy a héj ne sérüljön meg, különben a kifolyó édes nedvek rontották az áru tetszetősségét. A fajta közepes termőképessége miatt fokozatosan kiszorul a termesztésből. Helyét az ugyancsak véletlen magoncként létrejött, nagyobb gyümölcsöt termő és ízletesebb fajta, a Piros ízletes foglalja el. Ezt azonban inkább törzses művelésben termesztik.
Gyöngyös környékén (Gyöngyöstarján, Gyöngyösoroszi, Gyöngyössolymos, kisebb mértékben Abasár határában) a szőlők között és a házi kertekben ma is termesztenek köszmétét. A gyümölcsöt maguk a családok fogyasztják el, csupán a felesleget értékesítik a budapesti piacokon vagy a helybeli felvásárló szervezeteken keresztül. Kereskedelmi forgalomba évi 30-50 tonna (becsült adat) kerül.
