Tiszai halászat
Ha már ilyen hangulatos helyen az algyői Tisza parton vagyunk, azt hiszem kézenfekvőnek látszik, hogy a halról és a tiszai halászatról beszéljek önöknek.A valamikori hal-és rákfogás a ma élő ember számára már csak mese. Ki hinné ma, amiről régi halász és vadász szakkönyvek, útleírások, regények szólnak, hogy hajdanán az emberek az ivóvizet a folyókból merítették, főztek a Balaton vízében és az ívási időszakban kézzel fogták a halat. A tiszai halászatnak a mai napig komoly hagyományai vannak. Hajdanában a mesterség apáról fiúra szállt. Akkoriban nem ismerték az egyke fogalmát (nem volt televízió) hiszen minden családban 6-8 gyermek született.
A gyerekek már kiskorukban megismerkedtek a halászat mesterségével, halászinasnak, halhasítónak szegődtek, és hajnaltól napestig dolgoztak.
A tiszai halászemberek élete nem volt könnyű, kora tavasztól, késő őszig a vizet járták, hidegtől-melegtől egyaránt szenvedtek. A hajnali kelés mellett meg kellett birkózniuk egy úgynevezett hidegleléses betegséggel is, amelyre gyógyír nem igazán volt. A 1869-es esztendőben elkezdődött a nagy víztermés és a nagy haláldás, amikor én 10 esztendős fejjel férfi lettem írja Bító János "Az én kiskirályságom" című könyvében. Akkoriban a Tisza partján halhasító és szárító tanyákat állítottak fel, hogy feldolgozhassák a kifogott hatalmas halmennyiséget. Szegedtől Csongrádig 37 ilyen hasító tanya volt. Volt olyan év, hogy 5000 mázsa halat dolgoztak fel, amiből 2000 mázsa szárított hal lett. Voltak azonban kevésbé bő haltermésű időszakok is. A halászember szerényen élt, reggelire legtöbbször szalonnát ettek vagy a kifogott halból sütöttek. Ebédre vagy vacsorára halpaprikás, pirított tarhonya, paprikás krumpli került a bográcsba.
Hogy a halászlé mennyire volt gyakori étel a régi tiszai halászok bográcsában nem lehet tudni, de az biztos hogy a magyar gasztronómiának fontos eleme a tájegységenként és koronként jelentősen különböző, tipikusan magyaros étel.
Halpaprikás /A magyar néprajzi irodalom szerint a halászlé azonos a hosszú lére eresztett halpaprikással.
A valódi népi halászlé titka a sok és jó féle hal, a vöröshagyma és a vérvörös paprika. A szabadban, vízparton, halászok általi elkészítési módnál, a szolgafa és a bogrács elengedhetetlen eszköze volt a főzésnek.
Kishazánkban különböző tájegységek vetélkednek a hiteles, igazi halászlé készítés pálmájáért.
Nagy hírű néprajztudósunk Hermann Ottó szerint sok kecsege, elég ponty és kevés harcsa kell hozzá. A Tisza mellékén ponty, csuka, angolna és kecsege illik bele. A szegedi levének olyan színe kell legyen, mint a legdühösebb bika vére. A komáromit sok, de kevésféle hal (ponty, harcsa, kecsege) paprika és hagyma harmad-harmad-harmad aránya jellemzi. A Balaton melléki úgynevezett ritkás hallébe sok hagymát, módjával paprikát és sok apróhalat, főleg dévért írtak elő a receptek.
A Duna mentén a kellően tartalmas lé a kedvelt és a hozzá nélkülözhetetlen metélt tészta. A Duna alsó szakaszának környékén a savanyított lével készített halászlevet szeretik-írja Erdei Ferenc "Néprajzi ínyesmesterség" című tanulmányában.
Saját véleményen, hogy készítsük akármilyen módon, ha friss a hal, szép a paprika, van édes vöröshagymánk, nagyot nem tévedhetünk. Most viszont nem halászlét főzünk, - arra ott van az Algyői Halászcsárda - hanem halat sütünk bográcsban, ahogy a halászok annak idején.
Barta László
Barta László gasztronómiai előadásainak irodalmi forrásjegyzéke:
Draveczky Balázs: Történetek terített asztalokról és környékükről
Draveczky Balázs: Újabb történetek terített asztalokról és környékükről
Váncsa István szakácskönyve
Magyar Elek: Az ínyesmester nagy szakácskönyve
Kövi Pál: Erdélyi lakoma
Csemer Géza: Cigányok főztje
Láng György: Klasszikus magyar konyha
