Dél Amerika: Mexico - Peru 2.
Jó szolgálatot tett az a kézi GPS amit még az USA-ban vettünk az utazás előtt. Sajnos csak a nagyobb városokat jelezte, így mindig csak saccolni tudtuk a pillanatnyi helyzetünket. Azért az útirányt, magasságot pontosan mutatta és azt is, hogy milyen távolságra van a következő nagyváros. Utunk Hermosillo, Los Mochis, Culiacán, Mazatlán majd Guadalajarán keresztül Mexico City.
Tisztálkodás nélkül akkor már két nappalt és két éjjelt átutaztunk. A nyakunkat törtük, az alvást lehetetlenné tette, hogy az ülések fejtartó nélkül voltak, ám ennél sokkal komolyabb problémák is akadtak. Észrevettük azt hogy Carlost ritkán láttuk pihenni (hősködésből vagy anyagi okokból), nyilván való volt az, hogy abszolút nem használja ki azt a kényelmet hogy van egy váltó sofőrünk is. Ô inkább 12-16 órákat vezetett pihenés nélkül és az elmúlt két napban csak egyszer tette le a fejét, akkor is csak rövid időre kuporgott össze a robogó busz alatt a csomagok között. Tehát ha nem a szűk, fapados ülés, a j
égkamrára lefagyasztott légtér zavarta az éjjeli alvást. Akkor a pancserkinézetű, köpcös Carlos, aki feltételezhetően Guinness rekordot akar dönteni sivatagi távvezetésben. Néha sikerült röpke szunnyadásba merülnünk, de a szemberohanó kamionok zajára percenként felriadtunk. Ezek a körülmények és az állandó fáradtságérzés szuperérzékenyre csiszolta az idegeinket, amiből mániás aggodalmak, élvezhetetlen utazási hangulat alakult ki bennünk.
Őszintén mondom, ha ezt a kalandos utazást valaki csak "úgy" elmeséli, biztos vagyok benne, hogy nehezen hinném el. Viszont az én esetemben (túlzások nélkül) minden úgy történt ahogy ide leírom. 
Ekkor jött az új aggodalom, észrevettük Carlost a tükörben. Kata figyelte már jó ideje, egyre mélyebben, lassabban pislogott. A szemtanúja voltunk a fáradtságának, amit ô azzal próbált leplezett hogy eltekerte a beltéri visszapillantót olyan szögbe hogy ne lássuk az arcát. Onnantól kezdve már tényleg csak azt találgattuk a vak sötétben hogy mikor csattanunk neki valaminek. Nemtöbb mint egy patthelyzet volt kialakulóban köztünk és a halál között. Azon viccelődtünk, hogy az időpont is alkalmas a halálra, mert itt a földön most éppen nincs semmi elintézetlen tennivalónk, nem kell üzennünk senkinek Whoopi Goldberggel, mint a Ghost-ban. Miután ezt ilyen logikusan végiggondoltuk rájöttünk, hogy ez az a busz ami jött értünk, megvárta amíg szépen lezárjuk életünk egyik fejezetét és most már visz is a mennyországba. Az illúziót csak az rontotta, hogy velünk ellentétben az összes többi utas nyugodtan horkolt. 
Carlos azért nem volt olyan jól vasalt, pontos mint a Ghost buszsofőrje, mert a bano-t (WC) egyszer sem takarította ki a "mennyei járaton"! A buszon jelentős részben férfiak utaztak, - az állapotokat részletezni nem kívánom-, még csak annyit erről, hogy eddig úgy gondoltam akrobata típus vagyok, de szerény tudásom mit sem ért a dülöngélő buszon. Szegény Kata miként oldotta meg? Nem tudom.
Napokon keresztül csak a szegénységet láttuk, mindenhol nyomort és szemetet a településektől órányi távolságra is. Bedôlt, ajtónélküli, vakolatlan téglaházak, kitört ablakok, poros udvarra dobott, szakadt autóüléseken űcsörgő kisgyerekek, tetőnélküli vályogházak. Könyörtelen élet, ami ezeknek az embereknek jutott. Ilyen sivárságot, ilyen életszínvonalon élő embereket még soha sem láttunk és el sem tudtunk volna képzelni. Kóbor, csont-bőrre fogyott, éhes kutyák falkákban rohanták meg a lassító buszokat. Ételeink nagyobb részét eléjük dobtuk. A legtöbbje csak lassan kezdett neki a hot-dognak és percekig csak bizalmatlanul piszkálgatta. Látszott hogy nem 
megszokott hogy ember adja az ennivalót!
Buszmegálló nemtöbb mint egy salakos sötét parkoló. Az ablakon kinézve megbízhatatlan, csúnya alakok töltődnek a buszunk belsejébe, minden büdös körülöttünk. Gyorsan átugrálva az utunkba kerülő bőröndökön, megkockáztatunk egy gyors futást a közeli árushoz, vízért.
A legijesztőbb jelenet éjjel fél kettő körül történt. Guadalajara külvárosában Carlos félrehúzta a buszt és féloldalasan leparkolt a sötét útszélen. Hátrajött minket felébreszteni azzal, hogy szálljunk le a buszról. Nagyon meglepődtünk és féltünk is egy kicsit, legalábbis én nagyon. Még egyszer mondom, nagyon sötét volt (közvilágítás sehol), a buszon rajtunk kívül nem tartózkodott utas, a busz mellett meg egy piros kisautó várakozott nyitott csomagtartóval. Sötét alakok bukkantak elő a semmiből. Kint valaki hangosan beszélt, Carlos pedig felkapta a csomagjainkat amit én 
megpróbáltam visszaszerezni, így kialakult egy pillanatos huza-vona. Másodpercek alatt történt az egész, más választásunk nem volt így leszálltunk. Én már csak a Katát féltettem, az Ô szeme elôtt -mint későb elmondta- pedig éppen az emberrablós mexicoi film pörgött le amit az utazás előtti héten láttunk. Tehát megindultunk lefelé, a csomagokat is vittük, majd Carlos közölte, hogy szálljunk be az autóba mert megyünk tovább. Ez az egész helyzet még akkor is ijesztő lett volna ha beszélünk Spanyolul, hát még így, hogy egy mukkot sem értettünk. Carlos azt állította, hogy lerobbantunk (amiről később kiderült hogy hazugság volt) és ekkor már határozottan taszigált minket.
Furcsa volt az egész jelenet, visszagondolva az volt a legnehezebb hogy pillanatok alatt döntenünk kellett. Beszállunk-e abba a rozoga piros kisautóba vagy sem? Ez volt a kérdés amit egymásra nézve próbáltunk gyorsan kitalálni, majd jött az új sofőrünk aki pedig a csomagtartóba dobta a holmiinkat. Ezt azért nem tetszett mert máris arra gondoltam, hogy ha útközben lefékezünk (például egy stop táblánál) akkor egy harmadik személy kipucolhatja a csomagtartót úgy hogy észre sem vesszük, ezért ha valahova beteheti a csomagunkat az csakis az utastér lehet - mondtuk neki. Az ügy azzal fokozódott hogy Carlos bejelentette hogy valójában Ô nem is fog velünk jönni, az pedig azt jelentette, hogy egy teljesen idegennel kell tovább utaznunk, egy teljesen idegen helyre.
Természetesen felháborodtunk mindenen, az ügy azzal végződött hogy elvittek bennünket egy félórás éjszakai autózásra azért hogy feltegyenek minket a következő menetrendszerinti járatra Mexico City-be. A következő járat kettő óra múlva indult, volt várakozás éppen elég, addig pedig a környék összes drogkereskedője bepróbált minket, hiába.
Utólag átgondolva az találtuk ki, hogy a busz nem azért nem ment tovább mert lerobbant, hanem azért mert nem volt rajtunk kívül több utas, így nem érte meg a társaságnak hogy kettő emberért leutaztazzanak extra ötszáz kilométert. Meggyötörve érkeztünk meg Mexico City-be, de erről majd a következő részben.
folyt. köv.
Chef Laszlo (Séf László)
2008. Augusztus 04.
Budapest
